Ma kutya hideg volt.
Minden nap átmegyek egy vasúti felüljáró alatt, ahova beköltöztek hajléktalanok. Azon gondolkodom, hogy egy dolog - még az ilyen kirívó is -hogyan válik megszokottá. Hogyan vésődik be a tudatalattiba. Éppen az jutott eszembe, hogy ezeket az embereket nem láttam magukba zuhanva sírni egyszer sem, pedig naponta kétszer megyek el mellettük, igaz megkülönböztetni sem tudom őket. Még nem kockáztattam meg, hogy igazán alaposan szemügyre bármelyiküket. Különállóak, mint egy kaszt. Vajon miért nem nézem meg őket legalább? Bűntudat? Viszolygás? Empátiahiány? Anti-szamaritánusság? Nem tudom.
Valamelyik reggel láttam egy csomó öreg könyvet kirakosgattak a fal mellé. Persze rohantam megint, mert szokásos késésemben voltam, pedig átvillant az agyamon, hogy valamelyiket megveszem tőlük. Tökmindegy miért, lényeg, hogy üzletet kössünk. Az üzlet más, mint az alamizsna. Este amikor jövök vissza, már sötét van, semmit sem látni. Ha nem igyekszem, nem fogok tudni egy üzletet sem megkötni.
Úgy tűnik, hogy a viszonylag jó körülmények között élő emberek luxusa a depresszió és nyavalygás. Persze van magyarázat, az életösztön nem engedi eluralkodni az amúgy egészséges pszichén. Amikor tehetik, alszanak. Persze nincs kizárva, hogy öntudatlanságukat nem mindig az álom okozza, de ezen nincs mit csodálkozni. És vannak örömeik.
Olyanok az örömeik, amiket más észre sem vesz. Hogy van fél kiló kenyér, vagy szerzett egy flaskó piát. Nem nyüglődik, hogy izlandi, vagy orosz-e a kaviár, és egy aukción megszerzi-e az ötvenedik festményét pl.
Nem, senkinek nem kívánható az ilyen élet..... mert méltatlan.

De azért nem árt néha azokon a borzasztó nagy problémákon gondolkodóba esni.

*******

Most olyan okosakat találtam itt ki, meg feltaláltam a sajtban a lyukat is.... de tényleg időnként megkérdem magamtól, amikor rossz kedvem lesz, hogy ugyan mi is a bajom? Sorban kinyújtom a tíz ujjamat, és kapásból megvonom a mérleget. Semmi. Sőt.