Csüt Máj 05, 2005 4:43 pm
[ Hangulat: Felindult ]
[ Jelenleg: Figyelés ... már megint magamban ]
Napok óta rágódom egy hozzászóláson.
Tulajdonképpen az emberi motivációt megértem (?), mert tudom, hogy gyűlöl. Itt talán be is fejezhetném, ha csak ez motoszkálna bennem. Letudnám annyival, hogy kibuggyant belőle végül a gyűlölet... és eleresztette magában az "antikultúrát".
Most melóban vagyok, nem tudom összpontosítani a gondolataimat, majd otthonról visszatérek.

A Romeo et Julietteből épp hallgatom Madam Capulet és Montague dalát a gyűlöletről. La haine - Gyűlölet.

Annak a hozzászólásnak a fényében - micsoda abszurd szó ez erre - inkább árnyékában olyan mocskosnak éreztem hirtelen, amit én tisztán éltem át. Úgy éreztem, mintha azt jelentette volna, hogy nekem már nincs jogom a szerelemhez, hiszen megöregedtem. Akkor már minden csak undorító lehet, vagy .... valami, ami csak bűn, ami perverz, ami utálatos.
Nem mentegetőzöm még magam előtt sem, hiszen én is tudom, nem lett volna szabad megtörténnie, de megtörtént és nem lehet visszacsinálni a hatásait.
Ki tehet arról, hogy elrohant az idő? És Ő? Miért jött hozzám újra és újra? Úgy élte meg, vagy úgy adta tovább a velem eltöltött órákat, hogy ilyet le merészelt írni?
Csak fohászkodom magamban, ne Ő legyen, aki sugallta, vagy írta ezt a szörnyűséget.

Saját iróniámra sincs mentség, ezért megfizettem azokkal a kétségekkel, amik feltámadtak bennem, amik talán az emlékezést is keserűvé teszik.

Amit leírtam, az nem az Istentől készenkapott dolgok gúnyolása volt, mint amilyen a kor, a fellobbant kínzó szerelem. Azok mind tények voltak. Emberi cselekedetek, gyarlóságok, és amikről ma már sokkal többet tudok.