Részlet Karel Reisz Isadora Duncan című filmjéből. A táncosnőt Vanessa Redgrave alakította.

A Várszínházat három napon át ellepték a tánctudósok és a lepedőkbe öltözött, lobogó hajú, egy géniusz emlékétől felhevült háziasszonyok. A táncmúlt kutatóinak nemzetközi találkozója egy korszakfordító dátumhoz, 1902 áprilisához kötődött, amikor is Duncan kisasszony, egy húszéves tánczoló rapszód, életében először lépett a nyilvánosság elé az Uránia Tudományos Színházban. Az az Isadora Duncan, aki saját magát, társadalmi korlátokat és művészi konvenciókat áthágó egyéniségét merészelte a tánc, e szellemi-testi művészet tárgyává tenni. Lázadását persze antik szobrok klasszikus szépségére és harmóniájára hivatkozva a múlt rekonstrukciójának álcázta, így nézői háromezer éves álmukból éledező nimfákat és hetérákat, mámorosan szökellő bacchánsnőket, faunnal kergetőző nimfákat, bukolikus, édes kábultságot láttak tánckoncertjein. Meg födetlen vállakat, melyeket görög szabású, lenge ruha fedett csak, bokákat és combokat, melyeken - közerkölcsromboló módon - nem titkolózott harisnya. Az előkelő, díszes közönség - amelyik aztán Pécstől Aradig megrohanta a színházakat - persze nem a szobrász vésőjére érdemes plasztikus mozdulatok és ritmikus táncz-lejtések miatt tódult a Miss koncertjeire, hanem sokkal inkább a beharangozott pikantéria miatt. A térden felül is meztelen láb nem mindennapi látványosság volt 1902-ben!
A zajos sikerrel bemutatkozó táncz-csodát ettől kezdve rajongás és elutasítás kísérte Szentpétervártól Berlinen át Párizsig és az USA-ig. A botrányok oka a női test meg a független művészlét vállalásának merészsége volt, míg hívei művészetének pazarul emberi vonásaiért lelkesedtek. Az utódok pedig Isadora forradalmi szellemiségéből megihletve már a 30-as évekre megteremtették az ún. modern tánc különböző iskoláit, melyek az addig egyetlen színpadi táncforma, a balett alternatíváiként a kortárs érzések és gondolatok táncba fogalmazására is alkalmasak voltak.
Káprázatos tehát az a hagyaték, ami Isadora halála után a múlt századra maradt. Van tehát bőven mit ünnepelni és miről eszmét cserélni a centenárium kapcsán. A duncani életmű színpadi rekonstrukciója azonban problematikus, különösen, ha megragad a másolásnál. Isadora ugyanis csak a saját mércéjével mérhető, egyszeri tünemény volt. Erős kisugárzású, nagy művész, akinek élete és pályája - a színpadon és azon kívül - elválaszthatatlanul átfolyt egymásba. Amikor tehát a mai tisztelők a róla készült rajzokon, festményeken és fotókon megdermedt, jellegzetes pózait fűzik egybe - hiába a kibontott hajzuhatag, a virágkoszorú, a khitón, a tárt karokkal égre busongó tekintet vagy a mazurkákra dévajul szökellő testes nimfahad -, leragadnak a külsőségeknél. A lényegig, a táncban önmagát szabadon megfogalmazó egyéniség eszményéig - talán egy-két amerikai táncosnőt és persze Bozsik Yvette-t kivéve - nem jutnak el, mert ehhez hiányzik a kiforrott táncos személyiségük. Így aztán Isadora emléke a dilettánsok prédájává vált, táncai pedig szabadidejükben művészkedő hölgyek időtöltésévé. Ezért teltek néha oly kínosan a percek a Nemzeti Táncszínház estjein, ahol kilenc külföldről meghívott, Isadorára hivatkozó iskola és három hazai társulat mutatkozott be. Ihletet sajnos kevesen mertek meríteni ideáljuk merész elgondolásaiból, inkább etűdjei rekonstrukcióihoz ragaszkodtak. Holott az "eredeti" másolása a színpadon lehetetlen és értelmetlen is, mert a táncnak lételeme az a változás, amit az előadók egymást követő sora hagy rajta egy-egy művön.
Isadora Duncan száz évvel ezelőtt a jövő táncáról vizionált, arról, hogy a táncosnők testének minden mozdulata a lélek beszédévé válik majd. Szabad nőkről álmodott, akiknek szelleme szabad testekben nyilvánulhat meg. A jelen és mi lennénk ez a jövő, de erről valahogy nem szólt ez a nemzetközi emlékfesztivál.

Fuchs Livia - Élet és Irodalom

es.fullnet.hu

Fordulatokban nincs hiány e pompás életrajzban. Duncan híres kapcsolatai mindegyike egy–egy dráma: Paris Singer, a varrógépkirály Beregi Oszkár, a nagy színházreformátor? Gordon Craig, s mindenekfelett: az orosz zseni, a költő Szergej Jeszenyin – és persze a többiek, a neves névtelen férfiak – mind-mind aktív partnerek voltak abban a Nagy, Szent és Őrült Táncjátékban, amit Isadora Duncan életének mondhatunk.

1909. május 22-én este a későbbi híres francia írónő, Colette is ott ül a nézőtéren a Gaité-Lyrique Színházban, ahol Isadora Duncan lép fel. Az előadás hatása alatt otthon azon nyomban papírra veti az élményt.
„Amikor táncolni kezd, egész valójával táncol, szabadon omló hajától kemény, meztelen sarkáig. Micsoda bájos és derűs vállmozdulatok! Milyen szép, amikor a csinos térd hirtelen kimered a muszlinrétegek mögül, harciasan és csökönyösen, mint a kos szarva! Féktelen és mégis klasszikus bacchanáliájában a két táncoló kéz – az egyik hívogat, a másik jelez – betetőzi, felvirágozza a kavargó tüllfátylak mögött jól látható izmos, rózsaszínű test vidám rendetlenségét…
Táncol, fáradhatatlanul. A közönség, őrjöngve tapsolja vissza, ő pedig fejét hajlítva mond igent, és kezdi újra. Akár halálra is táncolná magát meztelen, fenségesen néma lábain. …Amikor ránézek az Isadora Duncant tapsal ünneplő nőkre, a női természet furcsasága jár a fejemben. Ahogy félig felemelkedve kiáltják világgá lelkesedésüket, összepréselve, befűzve, sisak alatt görnyedve, jóformán meztelen kis teremtés felé, aki ott áll könnyed, érintetlen lábán, szabadon leomló sima hajjal…
De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni! Tapsolnak, de cseppet sem irigylik. Messziről köszöntik, és érdeklődve szemlélik, de nem mint felszabadítójukat, hanem mint szökevényt.”

részlet Maurice Lever : Isadora Duncan - Egy élet regénye című könyvéből
netpiac.hu