300
Neked nem lehet eléggé jó filmet csinálni a görögökről" - mondta egyszer valaki, és őszintén szólva igaza volt. Nem tudom, talán valami fertőzést kaphattam gyerekkoromban, valami archaikus-vírust, amitől divatos szóval mondva grekomán lettem
Általában árgus (vagy Argosz?) szemekkel nézek mindent, amit ebben a témában celluloid szalagon, vagy már digitalizálva elém tálalnak. Mindenfajta hullámok vannak a nagy Divat-tengerben, vannak filmtéma-divatok is, amik a szoknyahosszhoz és a cipőkhöz hasonlóan sosem mennek ki igazán, sem túl messzire, és időnként visszajönnek.
Százfélét lehetne sorolni, de most a kissé lekezelő gúnnyal szoknyás-szandálosnak csúfolt filmtémáról, az ókori görögség történelméből, mitológiájából filmre varázsolt alkotásokra gondolok leginkább, mert ez kimeríthetetlen kincsesbánya a filmesek számára is.
Most kivételesen nem a mitológiából, vagy az Iliászból és Odüsszeiából sokszor filmre vitt alakokkal, hanem a görög történelem egyik leghíresebb hőstettével, valódi királyok és harcosok nevével fémjelzett filmet vesézek ki a magam módján.
Persze, mielőtt fanyalogni kezdtem volna, sürgősen le kellett magammal tisztázni, hogy a vásznon/képernyőn elém táruló képeken ne a történelmi hűséget kérjem számon, ugyanis a film egy harmadik divathullám taraján hajózott be az életünkbe, mint képregényből ihletett vízió.
Na, jó - hagytam helyben a dolgot. Láttunk már ilyet. Nemrég videojáték, Tomb Raider, Mortal Kombat és társai gyötörtek és mégis túléltük, ahogy már hozzászoktunk Superman többszöri visszatéréséhez is, akkor hát lássuk a legújabb medvét. Azaz lássuk Leonidász királyt és a thermopylai hősöket.
A Frank Miller képregény alapból kiindulva nem lett volna jogom a fantázia és stilizáltság jegyében készült jeleneteket bírálni, és őszintén szólva eszembe sem jutott, mert nagyon tetszett az ötlet. Sőt, nemcsak az ötlet, hanem a kivitelezés is.
Először némi ízelítőt kaphattunk spártai fiúnevelésből, és liberális angolszász típusú iskolarendszerért sóhajtozó lelkünk bele is borzonghatott rendesen.
A második lökést a perzsa delegáció kapta a szemünk láttára Spárta feneketlen ciszternájában landolva, miközben a parázstekintetű Leonidász a főkövet arcába ordította, ne számítson se vízre, se földre, mert "This is Sparta!"
Spárta, akár a göröghon többi városállama nem mindig a szavatartásáról volt híres, hűséggel és más ilyen becsületbeli cafranggal sem volt általában túldíszítve, és katonai erejét bizony gyakran bocsátotta áruba a jobban fizetőnek, de ez a film most nem erről szólt. Sőt. Ezt a szégyenletes szokást a filmben a korrupt gerúszia- azaz a vének tanácsa - és csatlósai, azaz a politikusok mutatták be nekünk.
A filmnek szinte minden kockája meg volt komponálva, és a képzeletnek semmi nem állta útját. Ez így is van rendjén.
Az első jelenet után nem akadtam ki a rosszak Hádész szörnyeihez hasonló ábrázolásán, a jók megannyi Zeuszt, Héraklészt és Árészt formázó alakján (a Leonidászt alakító Gerard Butler maszkja pl. kimondottan a bronz artemissioni Zeusz arca) és azon sem csudálkoztam, hogy az áruló Ephialtesz túltett a párizsi Notre Dame szerencsétlen Quasimodóján, hiszen attól eltérően ennek nyomorék teste nyomorék lelket is hordozott. Ahogy nem döbbentem meg ugyanezen okból Xerxésznek, a perzsák isteni királyának közel kétméteres félmeztelen piercingekkel kivert isteni testén, sem azon, hogy testőrsége, a Tízezer Halhatatlan féligmeddig görög tragikus színházi maszk mögé bújt nindzsákra hajazott. Mindez nem számított, mert a látvány szavakkal igencsak nehezen leírható. Ebben a filmben minden lehetséges-lehetetlenségnek helye és igazsága volt.
A hátországban erősítésért a lehetetlent is megpróbáló Gorgó királyné méltó párja volt a királynak, és a leghatásosabb pillanatban mártotta a gyilkot az őt megbecstelenítő, önelégültségében kissé elővigyázatlan honatya hasába, hogy szétguruljanak a bizonyító erejű arany dareikoszok.
De mindez nem segített a thermopylai szorosban perzsákat daraboló maroknyi seregen.
Mert a film cselekménye bizony a darabolásnak és szúrásnak a lehető legárnyaltabb és leghatásosabb bemutatásán alapult. Érdekes módon azonban ahelyett, hogy a gyomrom fordult volna fel, ahogy egy hétköznapi horrorfilmen lenni szokott, itt inkább az adrenalinom, vagy lehet, hogy tesztoszteronom szintje emelkedett meg?
Azt hiszem, egy más tudatállapotba kerültem. Nem rettentett a halálok tömkelegének brutális képe. Ezen mindenesetre a film megnézése után érdemes elgondolkodni, vajon normális dolog-e.
A film után láttam néhány, iráni részről felháborodott reakciót a film kapcsán.
Mielőtt igazat adnék bármelyik félnek is, azt kérdem, ugyan hol vannak az angyalok?
Hát nem a háborúkban, az már biztos.
Sem az egyik, sem a másik oldalon.
|