Üstököshöz hasonlítottam. Hirtelen bevilágította az eget, és mire észrevettem, tovasuhant. Amikor megszólítottam megszakította az útját és visszafordult, hogy nyomot hagyjon a lelkemben. Most uszályának sziporkázó kis csillagait nézem, és várom, ha bejárta pályáját visszatérjen.
Aztán hanghoz hasonlítottam, dallamhoz - magával hozta. Ma is dúdolom.

Mersko - a "dallam művésze".

 Ez a hónap a tiéd, Kisherceg.

 Mikor a hold teli volt...

Mikor a hold teli volt, teli sárga korong,
jácint-illatú est borzongott
tova bokron, a lombokon, és azután...
Nem vártam az estet a csókod után.

Nem vártam az estet... Mégis a hold
- teli volt, teli, sárga korong - beosont...
Borzongott jácint alkony a fán...
Így ért el az este a csókod után.

Hóesés

Szeretném elmesélni mind, de szóm, mi van, kevés...
Bolondul, játszik itt körül a lassú hóesés.
Nyugodt az út, a táj, a csend nehéz - s a fátyol-ég
a lusta pelyheket kavarja, szórja szerteszét.

Szeretném elmesélni mind: a lassú hóesést,
a csendet, és a fátyol-ég most hangtalan neszét,
a lusta pelyheket hogyan kavarja szerteszét...
s az út..., s a táj..., s hogy játszik itt... De szóm, mi van: kevés....

Tavaszba' benn, s után...

Tavasz szemez, s esős, mégis esős a délután.
Én állok itt tavaszba' benn, s foly' könnyem, foly' bután...
Csak foly', csak foly' bután -
tavaszba' benn, s után...

Nem nézem már, hogy távolodsz,
nem gondolom: még várni fogsz talán...
Itt állok, itt, tavaszba' : benn
eső és délután,
s foly' könnyem, foly' - tavaszba' benn -,
csak foly', csak foly' bután.

A pillanat hol összetört - itt állok még a ház előtt,
romok között már nem leszel velem...
Hagytál hová? - nem is kérdezhetem.
Még állok itt, és lépni képtelen:

Sírok. A könnyem szétszalad, s mi éppen elveszett:
lelkembe gyúrja arcodat - mi éppen elveszett -,
az arcra vési arcodat, romokra könny-falat fakaszt...
mi éppen elveszett: hová lefesselek.

Sírok: a könnyeim: tavasz; eső a délután -
és érzem: messze, messze vagy... Még foly', csak foly' bután:
foly' könnyem itt a ház előtt, hol összetört cserépre száz-idők,
egy pillanat után.

Nem nézem azt, hogy távolodsz, s nem gondolom: tán várni fogsz...
Esős tavasz, tavasz szemez - és mindig délután...
Csak állok itt: tavasz előtt, Tavaszba' benn, s után...
foly' könnyem, foly' : csak foly' bután - eső, tavasz után.

SZONETT I.

Ó, Hölgyem, bája dúlt, és égi mámort
hozott reám - szavak nem érik azt el -,
egy kósza pillanat varázsba perzsel:
Hogy láttam Önt, s szívembe lőni Ámort.

Most félve küldöm, ím, a vallomásom
- fogadja tőlem el -: nevem szívére;
mint nyárba virradón, ha nap hevébe
a harmat szikkadozna bokrokon...

"Mi hirtelen, mint nyár-vihar, teremtett:
szívemre forrt harangvirág-alakban.
És morzsolom nyomán a késő csendet
- szerelmedet fonom egy hangra halkan,

hogy egyre át meg átborzongja lelkem...
S mint pillanat, ölellek bent, magamban