Ma egy költőnőhöz érkeztem, akit az interneten publikálók egyik legnagyobb alakjának tartok.  Amikor először találkoztam a verseivel, elbűvölt. Az elbűvölést, nem a tündéri, könnyed értelmében gondolom, hanem abban az összhatásban, ahogy a témát, gondolatot, a formát, a kifejezés érzékeny titokzatosságát és gazdagságát terítette elém. A költőnő Fata Morgana néven publikál.
Nem könnyű válogatni a műveiből, ezért több verset is idézek.

 Nem tudlak nem szeretni....

Hogy mióta, miért és mit remélek?
Ezernyi kérdés mindhiába:
Szeretlek.
Szavaid agyamba vájták magukat,
mindennap felidézlek,
megtanullak magamnak.
Lepkehálóval kezemben
egy gondolatod után
lihegek fejvesztve,
s kéjesen nyújtózkodom,
ha végre megértelek.
Szemedbe nézek, arcod rejtve.
Mint embrió simulok öledhez
képzeletben.
Ilyen mocskos a szerelem,
vágyom rád szüntelen, megigézve.
Testem minden ízével
téged kíván.
Csak a gondolat szaporítja
önmagát napról-napra.
Elengedlek, de ne reméld:
Nem tudlak nem szeretni.
Saját magamért, mióta
megláttalak.
(Vagy már azelőtt is.)

***

Madárijesztő

Mint madárijesztő
Napraforgók között...
Úgy élek én is köztetek,
Kik virágok vagytok mind
Egytől - egyig, kiknek a
Napfény ékesebb.

 Csak egy vázlat
Vagyok közöttetek,
Kit felruházott embernek
A Teremtő, lábam és kezem,
Mint törékeny kereszt
Cipeli színtelen életem.

 A csodálatot, mit kivívott
Magának, tudom, el nem
Érhetem, fejetek előtte
Meghajtjátok, s hódoltok,
Mint bálványnak, a fénynek;
Nekem nem ez a vágyam.

 Csak egy kicsiny madárt
Zsibbadó karomra!
Zord gúnyám takar érző
Szívet, jöjj közelebb,
Azt szeretném, miközben
Félek, elijesztelek.

 Fekete vért szül a bánat,
Messziről hallom a szárny-
Suhogást, éneklő hangod
Kergeti álmom az éjben,
Virrasztok teérted,
Míg fáradtan rám találsz.

 És akkor, ha majdan
Vállamra szállsz, szakadt
Ruhámban én -meglátod-
Kihúzom magam, s közöttetek,
Szép virágszálak, egy
Madárijesztő él majd boldogan.

*** 

  Negyven év múlva

Hogy küzdeni kell, bármily sablonos,
túlélni mindent, csak ennyi az egész,
mondta az úr nekem Budapest felé,
s én hallgattam őt a robogó vonaton.

Merre tart a világ? nem jó egyedül,
az asszonyom elment úgy '96 telén,
mondta az úr nekem Budapest felé,
majd szomorúan a múltjába merült.

Egy fél Istent még ritkán elhiszek,
de biztos pontként sunyít a kötél,
mondta az úr nekem Budapest felé,
olyan rosszak vagyunk mi, emberek.

Mondja, talán sok, amire vágyom?
Egy kis törődést, de fogy a remény,
mondta az úr nekem Budapest felé,
s hogy úgy érzem, már hiába várok.

Hogy kedves volt velem, köszönöm,
bár múlna rólunk ez a negyven év!,
mondta az úr nekem Budapest felé,
bevallom, régen volt ilyen örömöm.

Ő nem mondta - nem tudom a nevét,
Szerencsét kívánt, és kabátot vett,
- Többet mint magának, meglepett, -
aztán egyedül mentem Budapest felé.

Uram, ha kérdi, az a negyven év,
nem számít nekem, könnyen adom,
egyre rosszabb, már hiába várok
egy kis törődést, elfogy a remény.

Küzdeni kell, bármily sablonos...
Uram, ha kérdi, a világ merre tart?
Sunyít a kötél, bár hordom magam
Talán még lesz néhány alkalom.

Túlélni mindent, csak ennyi az egész,
Uram, ha kéri magával megyek,
Ritka kincs: olyan kedves volt velem,
a robogó vonaton Budapest felé...

****

Fata Morgana versgyűjteményét itt olvashatod:
//efem.fullextra.com/