Mindig azt vallottam, hogy a bölcsesség nem kor függvénye. Szeretem a bölcs fiatalokat, van és volt is szerencsém ismerni nem egyet. Talán már két éve is van, hogy megismerkedtem egy fiatal lánnyal. Mindamellett, hogy magán viseli a fiatalság minden ismertetőjegyét, van olyan tulajdonsága is, ami nem minden korabelire jellemző. Oda kell rá figyelni. Nemcsak rendkívül sokszínű tehetségére, hanem váratlanul megnyilvánuló érett gondolataira és meglátásaira. Az interneten Luna Piena néven publikál. Személyes honlapját megtalálhatod barátaim honlapcímei között.

Az ő műveiből válogatok most csokorravalót, s elismerő szavaim helyett szóljanak a versek, prózák, s olasz nyelvből való mesteri fordítása.

Más világ

Fenyőfa vagy -
büszkén égbenyúló.
Otthonod bércek havasa,
szomjad fürge patak oltja,
és idegen neked arcom toszkán mosolya.


Fügefa vagyok -
napfényben heverő.
Engem a tenger és a síkság
végtelenje nyugtat,
és nyomaszt a hegy felől suttogó erdő.


Fák vagyunk -
gyökerünk kötött.
Más táj és más világ,
de néha a múlt ejt ránk harmatcseppet,
és felsajog gyümölcsömbe fúródott tűleveled.



Inverzió

mintha ősidők óta
érezném, hogy vonzás
s taszítás
eleve elrendelt foglya
létünk
de közelednek a pólusok
egybeolvad pozitív
s negatív
több kört nem futsz, s nem futok
értünk
megszűnik az óvó mágneses tér
hamuvá ég szeretet
s gyűlölet
mégis azt súgod, nem kell többé
félnünk
inverzió – kicserélt világ
megváltoztunk kívül
s belül
de a Föld forog tovább:
(túl)élünk!



Világvándor(om)


Lépted vörös sivatag mindent belepő homok szele,
Arcod fjordok által ölelt öböl csillanó tele.


Illatod a végtelen óceán kéklőn sós hulláma,
Csókod távoli, tágas sztyeppék hívó borzongása.

Szerelmed kitörő vulkán forró lávatengere,
Emléked hervadó cseresznye sziromerdeje.


Jövőtlen merengés

Léted nem szúrja bordámba lélegzetvétel,
és már a múlt sincs jégcsap-ujjaim között.
Mégis érintetlen mered rám az étel,
és ólomfáradtság ül meg szemhéjam mögött.

 
A várakozás kádjában kihűlt a forró víz,
a szerelmes boldog jelen másokra igaz.
Az én számban a jövő kesernyés mellékíz,
csak a meg nem fogant fiam mosolya vigasz.

 
Félbehagyott könyv felett merengek csöndben,
a távolba ragadt hangfoszlányok utol nem érnek.
Bénán, süketen, félvakon toporgok a ködben,
és varjúkárogásom lett a legszentebb ének.

„Szaladj! Szabad vagy!”

Eldöntöttem, hogy szabadon engedem. Olyan régóta élt már bezárva.
Nem mintha ketrecben tartottam volna, illetve csak nagyon ritkán, inkább félvadnak nevezném.
Eleinte félénk volt és riadt. Aztán egyre bátrabban lépegetett a biztonságos körön kívül is. Naiv volt és tapasztalatlan, de később tanult a hibáiból. Kétszer ugyanabba a csapdába nem lépett, legfeljebb hasonlóba. Volt hogy megsérült, hogy fájdalmai voltak, de mindig kiszabadult a kelepcéből. Megesett, hogy hónapokig nyalogatta sebeit visszahúzódva, aztán is csak óvatosan indult felfedezőútra. De végül győztek az ösztönei, és vadászni indult, mert erre született.
Mostanában úgy tűnt, mintha felnőtt volna. Éretten és bölcsen döntött. Önálló lett. Már nem féltettem. És csak mosolyogtam a szavakon, amiket mások mondtak rá. „Különc.” „Javíthatatlan.”
Pedig csak önmaga volt – természetes valójában. Nem jó és nem rossz, csak ő.
Régebben alig hallottam a hangját, de újabban értettem és éreztem is. Már tudtam, hogy nem fog elveszni a vadonban, mert erős, és mert hisz.
Teleholdas éjszaka volt, amikor kitártam neki a kaput és a fülébe súgtam:
„Szaladj! Szabad vagy!”
Pár lépést előre futott, aztán megtorpant és visszanézett. Tudtam, hogy nem búcsúzásképp. A szemeiben csillogó fény azt üzente: „Veled vagyok, hozzád tartozom. Ha önmagadba nézel, mindig megtalálsz. Én vagyok az ősi éned, a zabolátlan, vad, önálló ösztönöd. Én vagyok a lelkedben lakozó farkas asszony. Én te vagyok!”

Daniela Raimondi: Szalóme (Salomé)

Uram, csak neked táncolok.
Lábad elé újabb fátyol repül,
s hasam fuvolák és gitárok
hangjára ívben megfeszül.
Árnyék vagyok – a bűn körébe kúszok
Kígyó vagyok,
gazella – kezeid közül kicsúszok.
Szememben fekete éj
és ezer vágy az ajkamon.
Újabb fátylat szakíts,
majd egyet még!
Engeszteld ki haragom!
Fehér tarkójába mártsd e pengét!
Megbocsátást hordoz a keze és
szájából egy angyal szól.
De én nem félek a halál kiáltásától!
Szabadíts meg ettől a szomjú vágytól!
Ne késlekedj, hallgasd:
neszeznek a tücskök a réten,
nők a hálófülkékben.
Az utolsó fátylam is tépd össze!
Zúzd szét az ereit mindörökre!
S a sötétségből én
fehéren
és könnyedén,
mint új pirkadat kiemelkedem.
Uram, csak neked táncolok,
és szorítom kezeim közt fejét.
Szeme még a halálban is engem néz.
Hajával végigsimítom az arcom,
miközben a száját sírva csókolom.

(olasz nyelvről fordította)