Én nem tisztelek egy földbe vájt sírt
és gyászolok gödörnél, hol borzadva néztem
hogy koppannak a rögök egy halott deszkán.
Nekem nem ez a gyász,
siratni árva, féreg mart tested. 
Lelkemben emeltem Neked katedrálist,
hol nem mondok imákat.
Ha Veled álmodom
ébren látom szelíd arcodat s a lépted.

99 éve született. Csendes élete volt, nem láttam rajta a vívott csatákat, pedig világégések, félelmek, szegénység, megaláztatás tették próbára.

 
Apu

A teraszon ült egy kisszéken és a biciklit szerelte, ki tudja már hanyadszor. Én az állomásra indultam a vonathoz, amin elutaztam onnan ahol valaha az otthonom volt, oda ahol már az új otthonom van. Utánam nézett, én is visszanéztem rá. Fakónak láttam, kicsit törődöttnek.
Polgári, értelmiségi származású volt, ez valaha nem jelentett nagy előnyt. Gyógyszerész apja nyomdokain haladva ő is elkezdte a pályát, de közbeszólt a sors és végül egy gyár vegyészeként vonult nyugalomba. Én nem érzékeltem semmit a sors igazságtalan voltából.
Késői gyerek voltam, véletlenül és nem várt gyermekként jöttem. Négy lánya közül talán ezért is szeretett engem a legjobban. Sokszor gondolkodtam rajta, vajon miért tagadta meg tőle az élet a fiú utódot. Talán nem lett volna olyan magányos.
Ahogy időben távolodtam tőle, az emléktöredékek egyre sürgetőbbek. Írj....!! Írd meg ki volt Ő azon kívül, hogy az életre hívott, és az emlékeim képekben sorakoznak elém.
Mindig idősnek láttam. Nem volt szükségem nagyapára, mert egyszemélyben jelentette nekem mindkettőt. Látom, ahogy játszom a gyereksereg közepén, Ő pedig a többi apával együtt jön hazafelé a gyárból ebédelni. Mert hazajártak az apák ebédelni.
Látom, ahogy a csikorgó télben lapátolja előttem az ölmagas havat, ösvényt készítve, hogy iskolába tudjak menni.
Látom, ahogy reggelente felkel velem, hogy elkészítse a reggelimet, tízóraimat az iskolához, aztán lekuporodik a kisládára, előveszi a cipőkrémet, kefét, és kitisztítja a cipőmet. Minden reggel.
Látom, ahogy biciklire ül a zörgő aluminium tejeskannával és elkerekezik - mindig így mondta - a tejcsarnokba két liter tejért.
Látom, ahogy fát hasogat a fáskamrában, ahogy bakra teszi a rönköt, és fűrészel.
Látom, ahogy fekszik a kórházi ágyon összeszegecselt combcsonttal - leesett egyik reggel a bicikliről a tejcsarnokba menet. Vajon mi lehetett az oka? Nem emlékszem, hogy panaszkodott volna.
Látom, hogy onnantól fogva törött lába miatt picit bicegve járt. Apus járása lett.
Látom, ahogy a gyári férfikórusban bariton hangon énekli a többi munkással együtt a Nabucco Rabszolga-kórusát. Akkor még fogalmam sem volt mi az a dal, csak azt, hogy Ő énekel, és nagyon szép.
Látom a majálison felvonulni a kultúrcsoport élén népies táncruhába öltözött lányok-fiúk élén. Közöttük ott voltak a nagyobb lányai is. Csinosak voltak - és talán büszke is volt. Mosolyra emlékszem az arcán.
Látom a falusi kultúrház szinpadán szindarabot rendezni, és látom a könyvtárban nyugdíjasként a könyvek közt, az olvasójegyeket rendezgetni.
Látom karácsonykor elérzékenyülten csillogni a szemét, amikor négyen rázendítünk a Mennyből az angyalra, és látom szilveszterkor, egyetlen egyszer egy évben habzóbort bontani.
Látom, ahogy nyugdíjából összespórolt pénzéből fényképezőgépet vesz, és fényképez. Minket, a felhőket... bármit, ami az útjába került, amit szépnek látott. Főleg a felhőket. Örültem, amikor az elsötétített konyhában egy barkácsolt piros lámpa mellett ott lábatlankodhattam mellette, és Ő előhívott - nagyított saját gyártású nagyítógéppel.
Látom, hogy szép ember - fiatalon - öregen is. Jávor Palis bajuszával, dús hajával, ami csak nagyon sokára kezdett őszülni. Hogy megbabonázhatta Anyut, és hogy bomolhattak utána a nők.
Hogy mit nem látok?
Nem láttam sírni.
Nem láttam panaszkodni, kiabálni és verekedni... nem láttam durvának, nem láttam közönségesnek.
Akkor még nem tudtam mennyire büszke lehetek rá, hogy Ő az apám. Mert az Ő lánya vagyok... magamba fojtott bánataimmal, egész csöndes lelkemmel.
A teraszon ült egy kisszéken és a biciklit szerelte, ki tudja már hanyadszor. Én az állomásra indultam a vonathoz, amin elutaztam onnan ahol valaha az otthonom volt, oda ahol már az új otthonom van.
Utánam nézett, én is visszanéztem rá. Fakónak láttam, kicsit törődöttnek. Akkor valamit éreztem.... akkor láttam utoljára.
Az volt az utolsó pillantása utánam ott a teraszon a szétszedett bicikli mellett.
Titok voltál nekem Apu, feltáratlan világ. Minél távolabb vagy, annál sürgetőbb az érzés... ismerjelek meg. Most már ismerlek, mert magamban fedezlek fel. Itt vagy velem most... és mindaddig, amíg lélegzem, amíg emlékezni képes vagyok.