Szent Margit lázadása
az Ember sejtekből fölépített templom,
bár leroskad, s eltűnik alant,
Emlékezet-hamvasztó időkre előre hogyan lehet valakit feláldozni, aki még az anyja szíve alatt lakik, magzatvíz-tengerbe lógázza lábát, testvérei a delfinek, élete előtt halhatatlansággal ki rövidítheti meg?
A szülőcsatornában hétmérföld-léptű messzeség tapossa hosszan, és mire vért s szennyet izzadó ártatlansággal kicsusszan, noha nincs ésszel fölérhető vétke, sorsa már kiszabott a büntetésre, sugallatára Annak, akinek öntöbbszörösítő igeragozás: a vannak.
Ki dönthet így a népért, a nép nevében akár, kiféle, miféle édenből kitagadott királyi pár, az idegen hordáktól megrettent, fel így találván az okot, hogy megváltásként egy megváltandót odadobott, kiengesztelni akarván a haragvó Istent, ki megjelenni oly rejtelmesen szokott? S a maga üdvére lélek-csírával ültetett be egy marék iszapot, tudván tudva: kit ily hatalmas keggyel vert meg, az senyved, senyved, és mély, kifürkészhetetlen túlvilági mámorban él, vagy ide a rögbe, vagy léten-kívülre alél.
A tabu-titokból, mint hernyóból, kikél az idea: a kiválasztottnak tilos tüneményként kiválnia a massza-sivár emberrengetegből, mely Káint-Ábelt folytatva fújtat, szaglik, retteg s öl, nem tűnhet ki hivalkodva, kevélyen: nem engedi az Atyának fölkínált s lemondásos szemérem. Mi az az ösztönt bénító, belenyugvó szelídség, mely hagyja, hogy megbéklyózzák, körbekerítsék? Irgalmatlan igazság-é, vagy ámítás, ádáz, hogy a lét-ihlet kölykedző életté megélt nász, mocskára ráezüstlik a zsoltár, csak így lényegíthető át, ami trágár? Vagy a kezdetek mégis makulátlanul tiszták, akkor miért, hogy eredendően szeplők tarkítják? Miért a liliom-szüzességbe oltott kitérdelt imazsámoly-foltok? Elfogy a lélek, visszamarad a belémaratott bélyeg, mely által minden halandó vacak kis sorsjátszmája sakkban tartható.
Alázatodnál lázadásod kivédhetetlenebb, Szent Margit, s a vak remény, hogy a nem renyhülő, megszállott hit segít kisúrolni, meg nem történni tenni az ősszeplőt, hogy megszabadulván, bűntudat nélkül követhessük Őt. Ó, mily megnyomorító súlyként szakadt rád jámborságod ábrándja: a félelem nélküli szabadság!
Én gyarlóságom vétkeivel dicsérem az Urat, s a vezeklő fájdalom tart itt, hogy anyámon s az Atyán kívül nincs senkim, mégis keresek valakit, várok, várom, hogy a nagy kegy utat mutat, míg Te, a kíméletlen-szigorú, engedted, rühek, tetvek, férgek lepjék el a tested. Miért fogadtad el, törődtél bele, hogy a jelenidő csupán a szenvedés gyakorlótere?
Az égi tisztaság ára a földi büdös vég? A lenti méltóság nélkül mit ér a fenti üdvösség? Ki s miért híreli, nemesít, ha megtagadjuk a porhüvelyt, ami szintén isteni? Mulandó, igaz, de egy csecsemő teste nem megunt lom, az Ember sejtekből fölépített templom, bár leroskad, s eltűnik alant, katonát nevelünk a halálból is: urna a rohamsisakja, bornyúja hant.
Istent-kísértő kaland volt, Margit, az életed, amikor hitted, világrajöttöddel az ősbűnt megszüntetheted, és nem bír veled erő, mely eltérítsen: csak az, ha egyszer nem érettünk, hozzánk imádkozik az Isten.
Bp. 2003. júl. 31.
|