Most majd láttok szeretni,
Mint künn az élet piacán szeretnek
S látjátok a gyűlölet indulatját.
Hallotok majd bús panaszt s vad dühnek ordítását,
Cinikus gúnykacajt.
És akkor ti nézők, ne gondoljatok
Csak a bohóc tarka mezére,
Óh gondoljatok lelkére inkább,
emberi lélek az, akár a tiétek.

      Montalto, dél-olaszországi falu.
Vándorkomédiások érkeznek, a falusiak örömmel fogadják őket.
A komédiások feje, Canio és a felesége, Nedda a kordén érkezik, Tonio és Beppo gyalogosan bandukolnak mellette.
    Canio bejelenti, hogy előadást tartanak és hívja az egész falut, nézzék meg a szívderítő komédiát, ha nevetni akarnak.
    Tonio, a társulat bambája, aki a darabokban mindig az ostoba szánalmas figurákat játssza, igyekszik Neddát a kordéról lesegíteni. A férj azonban ezeket az apró "lovagi" szívességeket sem tűri, félretaszítja a bambát.
    A parasztok áldomásra hívják a komédiásokat, Canio és Beppo szívesen velül tart, Tonio viszont nem csatlakozik. Az egyik paraszt otrombán tréfálkozva mondja Canionak, hogy a bamba talán éppen most szereti el a feleségét.
    Canio nevet a tréfán, aztán elkomorodik: a színpadon szereti a tréfát és a kacagást, még az is móka, ha a felesége megcsalja - de "más a színpad és más az élet".... Jaj annak, aki a feleségére szemet vet.
    Tonio kihasználja az alkalmat, megvallja az asszonynak iránta érzett gyötrő szerelmét, de Nedda kineveti, sőt, amikor Tonio eőszakoskodni próbál vele, ostorával is végigsújt rajta.
    Tonio nem felejti el a szégyent és az ostorcsapást. Tudja, hogy az irányában oly szemérmes asszony titokban egy parasztlegény, Silvio udvarlását fogadja, akinek boldogan adja csókjait, amit tőle megtagadott. Kihallgatja Nedda panaszkodását, hogy mennyire gyűlöli már a kóbor életet, a nélkülözést és unja Canio vad féltékenykedését, amivel megmérgezi az életét.
    A bosszút forraló komédiás számára elérkezett a pillanat, Caniohoz siet, aki még hallja felesége szavait, amint ígéretet tesz szerelmesének "még ez éjjel s mindörökre a tiéd vagyok". Canio a fiatalember után veti magát, aki elmenekül, s mivel nem éri utól, kését Neddára emeli. Az asszony azonban nem hajlandó elárulni szerelmese nevét.
    Bepponak sikerül a kést kicsavarni a kezéből, és Neddát a kocsi felé tuszkolja; este előadás, készülni kell.....
    Canio egyedül marad. Kitör belőle a keserűség: játszania kell.... "Míg agyát szinte megbontja a téboly, az ember fönn a színmű mókáit játssza. Le kell, hogy győzze vad szívét.... Kacagj Bajazzo!..."

    Este a színpadon Bajazzo, Colombina, Arlecchino és Beppo játszik, ám a történet szinte szóról szóra ugyanaz, mint az életben.

    Nedda nyugalmat erőltet magára, de a darab és az élet már kísértetiesen összefonódott.
    Canio nem tudja türtőztetni mardosó féltékenységét, mindenáron ki akarja csikarni a színpadi Colombinától a szerető nevét.
    Nedda kétségbeesetten próbálja visszaterelni a történetet a játék medrébe, de belül reszket, hisz tudja, hogy a férje az igazi szeretője nevét akarja tudni. Komédiázik, de már nem segít a játék. Nem tud menekülni, Canio útját állja és leszúrja.
    Nedda haláltusájában Silviot hívja, aki a színpad felé rohan, hogy védelmére keljen, ám a féltékenységtől félőrült férj őt is megöli.
    A nézők, Montalto parasztjai, felugrálnak a helyükről és a színpad felé tódulnak. Canio görnyedten áll, megroppanva véres tettének súlya alatt. Kése a földre hull és közönség felé fordul: "Vége a komédiának...."