Sokat irigykedtünk már a tőlünk nyugatabbra fekvő országok tiszta és jó útjaira, a tiszta városokra, tiszta barátságos falvakra.... szóval a szép és emberi környezetre. És sopánkodtunk, hogy nálunk ugyan miért nem lehet ugyanezt megvalósítani, hiszen ott a szomszédban a sógor éppolyan homo sapiensis, mint emitt. Legalábbis Darwin szerint.
Aztán felfedeztük végül a sajtban a lyukat, persze kellő és kötelező inspirációra, meg a begyűrűzött pfújpolgári életérzésre is ráharapva, elismertük végre, hogy nem muszáj az összes szemetet ömlesztve termelni. Lassan különböző kislámpák gyúlnak az agyakban, ha kommunális hulladékról, meg újrahasznosítható hulladékokról hall, és rájön, hogy tényleg..... nem minden szemét szemét. Ez most kifejezetten nem jelzőként értendő.
Rengeteg energiát, meggyőzést, harcot fektettek bele, hogy utolérjük a témában már jóval előttünk haladókat. nem szeretnék a makrogazdasági kérdésekbe bonyolódni, ahhoz nem vagyok elég közgazdász-politikus, meg okos sem, maradnék a földközeli mikrokukáknál.
Kezdetben büszkék voltunk a szelektív hulladékgyűjtő udvarokra, persze ez nem volt a legideálisabb, mert ugyan ki a fene fuvarozza otthonról a város másik végére a hulladékot, még szelektíven válogatva is. Pufff, ment a kukába, vagy kuka mellé.
De. Jöttek a színes műanyag gyűjtőkonténerek és már emberközelbe vannak szépen egymás mellé sorakoztatva. Ujjongott a szívem, és a kis kerekes bevásárlókocsimmal lelkesen gurulok szelektív hulladékommal eléjük, és szortírozom a papírt, fehér üveget, színes üveget, műanyag palackot. Igazán jó érzés fog el, mert látom, nemcsak én vagyok ilyen. Az öröm akkor hágott a tetőfokra, amikor észrevettem egy kedves alacsony szemétgyűjtőt, ami mégsem hasonlított a tereken eddig kirakott és túlcsordulásig tömött szemétgyűjtőkhöz. Sőt, erre még rá is volt írva a megkülönböztető szöveg. Kimondottan a kutyásoknak szólt, ahova házikedvenceik hulladékait pakolhatták be, kis zacsit szakítva a láda oldalán levő zacsitartóról.
Na, akkor markolta össze a szívemet a félelem, hogy bukásra van ítélve a dolog.
Nem tévedtem. Két nap múlva a kedves szemétgyűjtő dugig volt papírzsepivel, üdítős fémdobozzal, szóval minden volt benne meg mellette, csak bezacskózott kutyagumi nem. A kutyagumi, akárcsak a téma, továbbra is az utcán a hever. Valamiért most viszont kevesebb, mint pár éve, de ezt a megcsappant kutyaállománynak tudom be (talán valami hatósági hatásra? adó, miegymás?) és nem a gazdigondoskodásnak köszönhetően.
Rosszérzésem a napokban tetőzött, amikor a porrá, vagy inkább gusztustalan szeméttel kevert műanyagmasszává égett büszke színes konténerek előtt álltam. Nem volt vihar, tehát a villámcsapás kizárható a tettesek közül.
Kell még pár év. Megérem?
Az unokáim - ha lesznek - talán látni fogják?