Tegnap reggel, utazás közben felskicceltem pár gondolatot, csak útravalónak.
Például azt, hogy ma már nem bosszankodom semmin.
Mindent - a kellemetlent és a kellemest is - úgy tekintek, mint élményt. Legfeljebb úgy kezelem mint valamit, amit nem tudtam, vagy nem akartam másképpen megoldani, hanem hagytam az adódó formában történni.
Bár skiccnek tűnik, ha belegondolok, mégis nagy dolog. Talán a harmónia egyik alapköve.

Élmény volt a szombati gyorsvonat, mivel nem úgy alakult az életem, hogy a kocsin járók kasztjához tartozom. Mindennek megvan a maga előnye és hátránya.
A vonatra szállva az első benyomásom az volt, hogy a cél Siófok helyett maga a túlélés lehet, a vigasztaló a végesség tudata, és hogy a cirka két óra bárki életében még a tűréshatáron belül van.
Ez a gyorsvonat azokból a kék vagonokból áll, amit talán a rendszerváltás óta ( vajon miért? ) nem takarítottak ki.
Megfigyeltem, hogy a vasúti kosznak jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető szaga van.
Egy mai tisztaságmániákus azonnal kómába esik a gondolattól, nem iszik a forró kánikulában sem, hiába beszél minden média legalább két literről naponta, és imádkozik, nehogy az anyagcseréje kiszúrjon vele, mert inkább kiszárad, vagy a pórusain át izzadná ki a kiválasztott sárga folyadékot, minthogy kimenjen egy ilyen vasúti toilette-be.
Éppen elég lehetőleg keveset mozogva üldögélni a ki tudja mit rejtegető kárpitos ülésen, és azon gondolkodni, hogy nincs választás a két rossz között. Mert a két alternatíva a  "sohanemtisztítjukki" bársonyülés, vagy a "fenekedráragad" műbőr. És hirtelen eszedbe jutnak a régi jó szellős, lakkozott lécekből összeállított fapadosok, és azt mondod, ott egye meg a fene a puha luxust, és Mr Pullmannt.
A másik, ami eszedbe jut, hogy vajon miért is kell mindezért ennyit fizetni?
Persze azt is le lehet ilyenkor szűrni, milyen sok embernek nincs autója, mert kétlem, hogy merő mazochizmusból szállna valaki fel nyáron egy ilyen gyorsvonatra.
Itt eléggé méretesnek tűnik az autótlan társadalom, a pesti csúcsforgalomban pedig érdekes módon ennek éppen a fordítottja látszik igaznak, vagyis, hogy rajtam és még pár emberen kívül mindenki autóval jár és büdösíti a várost. Érzéki csalódás volna? Hm, lehet.

Az élmény alapján visszafelé jövet a kielégítő választási lehetőségek közül az intercityt választottam némi plusszért. A kocsik ifjak (még nem volt idejük masszívan megkoszosodni) és kondicionáltak, bár volt néha, mikor ezt nem éreztem, és a választható dohányzó és dohányzó kocsi közül a dohányzót választottam. Szerencse, hogy a mellettem ülő hölgy udvariasan megkérdezte tőlem, nem zavar-e ha rágyújt, s miután én is udvariasan nemet intettem, mindössze egyetlen szál cigit szívott el az orrom mellett. Hálás voltam érte, sőt meg is értettem mert ideges volt, eléri-e a csatlakozást majd, ha Kelenföldről még átevickél a Keletibe. Remélem sikerült neki.
A másik érzéki csalódás már inkább olyan verbális dolog, mert azon morfondíroztam, miért nevezünk vonatokat személynek, gyorsnak, vagy expressznek, mert a gyanútlan utas mindjárt a sebességre asszociál a személyt leszámítva, de a két utóbbinál biztosan. Márpedig a sebességhez egyik vonatfajtának sincs semmi köze. Ezt biztosan állíthatom.
A lábzsibbasztó üldögélés utolsó néhány kilométerénél már vánszorgásnak tűnik - mert az is.

Dehát utazni jó, meg muszáj is, mert navigare necesse est, meg ne kössön engem röghöz senki.