Valamelyik nap megint gondolkodtam - lehet, hogy a végén még megárt?? 

A virtualitás csapdáin gondolkodtam. Azon, hogy mi van akkor, amikor félresiklanak a szándékok és az értelmezések.
A virtualitás valójában komoly dolog, annak ellenére, hogy sokan játéknak fogják fel, olcsó (?) szórakozásnak, pedig nem az.

A virtualitás egy nagyon kemény pálya. Jellempróbáló és formáló pálya, mert könnyen elveszik az, aki játéknak hiszi. Az elveszést arra értem, hogy magára marad a játékával.

A virtualitás jellemformáló és próbáló hatása ennél sokkal fontosabb. Mert mi van akkor, amikor valami félreértés adódik. Amikor a magyarázat, és a magyarázat magyarázata újabb félreértésnek ad alapot. Mit lehet olyankor tenni?
Azt gondolná az ember, hogy csapda, kelepce, kampecdoloresz. Lerágná a saját lábát is, hogy meneküljön, vagy eszeveszett kalimpálásba kezd, mégjobban kuszálva a dolgokat, vagy süvít ki a fülén a düh, vagy leköpi a fürdőszobatükröt, mert azt gondolja, hogy gumigerincű puhány, ha nem száll ringbe, ha nem éppen a szemfestéket sírja le magáról, mert annyira fáj. Ez nagyon nehéz dolog. Nagyon-nagyon nehéz.

Általában a virtuális létben a vita más, mint a valóságos létben, jobban hasonlít a pofozkodáshoz, ahol látva vagy látatlanul mindenki kap és ad pofonokat. Néha nem is sejthető, mikor miért, és néha az is kétséges, hogy kitől. Persze, ezek általában érthetetlen reakciók, hiszen néha gőzünk sem nagyon van, mikor eresztettünk el egy "pofont" szándékosan vagy anélkül.

Amikor elszenvedjük fáj, amikor adjuk, észre sem vesszük, hacsak nem egy célzott balhorogra vetemedtünk. Mindegyik oldalon csattan valami, ég és fáj.

Hogy kerül a lélek a címbe? Csak azért, mert arra gondoltam, hogy lelke mindenkinek van. Annak is aki látszólag ok nélkül bánt, legfeljebb az okot rajta kívül nem ismeri más.

Persze nem mondom azt, hogy az ütésváltások során egy lélekbúvár legyen a boxmeccs bírája, annyi pszichológus nincs a világon se, hálistennek.

Ahova ki akartam lyukadni, az tulajdonképpen egy egyszerű varázsszó: a türelem.