Ady Endre
Az erdélyi Érmindszenten (ma Adyfalva) 1877. november 22–én született egy elszegényedett nemesi családba. Édesapja Ady Lőrinc (1851-1929), kisparaszti gazdálkodó, édesanyja Pásztor Mária (1858-1937), református lelkipásztorok leszármazottja volt. Életrajza bővebben
( Sem utódja, sem boldog őse... )
Sem utódja, sem boldog őse... Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, Lennék valakié.
Héja-nász az avaron
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.
Párisban járt az Ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit, Szent Mihály útja beleremegett, Züm, züm: röpködtek végig az uton Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé S Párisból az Ősz kacagva szaladt. Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán Nyögő lombok alatt.
Áldásadás a vonaton
A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak.
„Áldjon meg az Isten Minden jóságodért, Sok hallgatásodért És gonoszságodért. Sok rossz, bántó szódért Áldassál melegen, Sok hidegségedért Hevülj a szivemen, Úgy is vége most már, Úgy is ezer bajom, Oktalanság árán Kész a ravatalom. Hát én megáldalak, De amíg áldalak, Csókolj, de ne nagyon. Áldva, csöndben, békén, Emlékkel és csókkal Akarlak elhagyni, Meleg után fagyni, Egyedül maradni, Egyedül érezni, Egyedül meghalni, Áldjon meg az Isten.”
A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak.
Mert túlságosan akarlak (1913)
Ki ott állott az útban, Ellökni mindig tudtam S ha az útfélre verlek, Szép arcodat emeld föl, Nézz reám, ríj és nevess: Túlságosan kedvellek.
Ha megszidlak levélben, Vagy pimasz fütyölésben, Vagy ha másnak kinállak, Hozd szivemhez a szíved És sirass, mert hazudok: Túlságosan kívánlak.
Ha hallod durva átkom, Halld ki, hogy szánva bánom Mindet, mi ért, a bántást S mégis máglyára vetlek: Szégyenlem, hogy sorsommal Csípőd ringása bánik: Túlságosan szeretlek.
S a napok mulnak-mulnak S beteg szívembe fulnak Vágyaim szent Te-érted. Jönnek a téli varjak Feketén a hómezőn: Most már búcsuzok Tőled: Túlságosan akarlak.
Csókokban élő csóktalanok
Mindent akartunk s nem maradt Faló csókjainkból egy falat, Vágy, emlék, bánat, cél, okság, Egy pillanatnyi jóllakottság.
Vonaglottunk bízón, nagyon, Hűs estén és hideg hajnalon. Pállott harctér szegény testünk S jaj, örömre hiába lestünk.
Roskadjunk le a Sors előtt Két gyáva, koldus csókmívelők. Mindegy, kik küldték, kik adták, Nem ért a csókunk egy fabatkát.
Több voltunk, jaj, tán kevesebb, Mint a hajrás, kis szerelmesek. Túl vánkoson, leplen, ingen Sírva láttuk meg: ez se Minden.
Be búsak vagyunk, be nagyok, Csókokban élő csóktalanok, A Végtelent hogy szeretjük: Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.
Léda és Csinszka
|