Ablakok...

Szerettem nézni az ablakokat. Amikor este sötétedés után az utcán kószáltam, szinte megbabonáztak a világos ablakok. Vonzotta a tekintetemet a fényes négyszögek sárga sugárzása.
Elsőként mindig a csillárt láttam meg. Sokfélét. Egyszerűt és sokágút. Meg a függönyt... általában nyloncsipkét. Volt, akinek olyan jól ment a sora, hogy redőny is volt az ablakon, félig eresztve, mint egy álmos szemhéj.
Tizennyolc évesen eresztett szárnyamra a szülői ház. Valahogy így volt természetes. Eszembe sem jutott, hogy másképp is lehetne... egyetem, főiskola, vagy ilyesmi, hogy kiaknázzam a bennem lappangó képességeket.
Talán a fészkevesztett madár-szindróma alakította ki bennem ezt az ablakbámulási szokást. Nem kíváncsiság hajtott, nem. Nem titkokat akartam kilesni, vagy leskelődni... egyszerűen csak elképzeltem a világos ablakok mögött zajló életet.
Ha egy lakótelepen jártam, az egészen furcsa látvány volt. Az egyforma ablakok, lámpák, még a bútorok elrendezése is egyforma volt... egyforma életeket éreztem mögöttük, de otthonok voltak. Ennek a szónak valami meleg aromája volt, szinte sóvárogtam egy ilyen halványsárga ablakra, nylonfüggönnyel, csillárral.
Veszprém festői Festő utcájában volt az első ágybérletem egy néni duplaágyának a végébe állított kanapén. Mindig hideg volt, mert sohasem fűtött, csak a konyhai sparheltbe gyújtott be reggel. Egy fazék meleg víz a mosdáshoz és a lavórhasználat benne volt a bérletben. Naivan arra gondoltam, "C'est la vie!" az udvari futórózsák szépek voltak, és a macskakövekkel hepehupásan borított udvar és utca is. Nem sokáig bírtam ezt a romantikát.
Következtek az idegen otthonokban bérelt szobák, a kényszeredett mosolyok, az alkalmazkodás, hogy az 1200 Ft-os fizetésemből 350 Ft-ot a házinéni markába kellett tenni, hogy a fizetés előtti utolsó napon már csak 2 Ft 10 fillér maradt, ami épp elég volt egy kefírre és egy kiflire. Nem zavart különösebben... és nem tudom, miért. Mert fiatal voltam, vagy mert olyan ostoba? Ma már gyanítom, hogy az utóbbi.
Akkor kezdett kialakulni bennem az ablakbámulás szokása.... otthon nélkül idegen ágyneműk szagát szívtam be... és irigykedtem az üvegen túl lakókra. Ha majd egyszer nekem is otthonom lesz....
Az ablakon belülről nézek kifelé. Látom a bólogató fákat, az ostorlámpákra telepedő galambokat, a ház előtt csikorogva fékező majd gázt adó autókat (épp ott van egy fekvőrendőr).
Van otthonom... és nincs saját szobám....
A gondolataim ott szoronganak a halántékom mögött, ahogy belülről nézek kifelé. Az ablakomon nylonfüggöny, a plafonon több ágú csillár lóg. A szekrénysor is épp ott van, ahol lennie kell.....

Apu

A teraszon ült egy kisszéken és a biciklit szerelte, ki tudja már hanyadszor. Én az állomásra indultam a vonathoz, amin elutaztam onnan ahol valaha az otthonom volt, oda ahol már az új otthonom van. Utánam nézett, én is visszanéztem rá. Fakónak láttam, kicsit törődöttnek.
Polgári, értelmiségi származású volt, ez valaha nem jelentett nagy előnyt. Gyógyszerész apja nyomdokain haladva ő is elkezdte a pályát, de közbeszólt a sors és végül egy gyár vegyészeként vonult nyugalomba. Én nem érzékeltem semmit a sors igazságtalan voltából. Késői gyerek voltam, véletlenül és nem várt gyermekként jöttem. Négy lánya közül talán ezért is szeretett engem a legjobban.
Sokszor gondolkodtam rajta, vajon miért tagadta meg tőle az élet a fiú utódot. Talán nem lett volna olyan magányos.
Ahogy időben távolodtam tőle, az emléktöredékek egyre sürgetőbbek. Írj....!! Írd meg ki volt Ő azon kívül, hogy az életre hívott, és az emlékeim képekben sorakoznak elém.
Mindig idősnek láttam. Nem volt szükségem nagyapára, mert egyszemélyben jelentette nekem mindkettőt.
Látom, ahogy játszom a gyereksereg közepén, Ő pedig a többi Apával együtt jön hazafelé a gyárból ebédelni. Mert hazajártak az apák ebédelni.
Látom, ahogy a csikorgó télben lapátolja előttem az ölmagas havat, ösvényt készítve, hogy iskolába tudjak menni.
Látom, ahogy reggelente felkel velem, hogy elkészítse a reggelimet, tízóraimat az iskolához, aztán lekuporodik a kisládára, előveszi a cipőkrémet, kefét, és kitisztítja a cipőmet. Minden reggel.
Látom, ahogy biciklire ül a zörgő aluminium tejeskannával és elkerekezik - mindig így mondta - a tejcsarnokba két liter tejért.
Látom, ahogy fát hasogat a fáskamrában, ahogy bakra teszi a rönköt, és fűrészel.
Látom, ahogy fekszik a kórházi ágyon összeszegecselt combcsonttal - leesett egyik reggel a bicikliről a tejcsarnokba menet. Vajon mi lehetett az oka? Nem emlékszem, hogy panaszkodott volna.
Látom, hogy onnantól fogva törött lába miatt picit bicegve járt. Apus járása lett.
Látom, ahogy a gyári férfikórusban bariton hangon énekli a többi munkással együtt a Nabucco Rabszolga-kórusát. Akkor még fogalmam sem volt mi az a dal, csak azt, hogy Ő énekel, és nagyon szép.
Látom a majálison felvonulni a kultúrcsoport élén népies táncruhába öltözött lányok-fiúk élén. Közöttük ott voltak a nagyobb lányai is. Csinosak voltak - és talán büszke is volt. Mosolyra emlékszem az arcán.
Látom a falusi kultúrház szinpadán szindarabot rendezni, és látom a könyvtárban nyugdíjasként a könyvek közt, az olvasójegyeket rendezgetni.
Látom karácsonykor elérzékenyülten csillogni a szemét, amikor négyen rázendítünk a Mennyből az angyalra, és látom szilveszterkor, egyetlen egyszer egy évben habzóbort bontani.
Látom, ahogy nyugdíjából összespórolt pénzéből fényképezőgépet vesz, és fényképez. Minket, a felhőket... bármit, ami az útjába került, amit szépnek látott. Főleg a felhőket. Örültem, amikor az elsötétített konyhában egy barkácsolt piros lámpa mellett ott lábatlankodhattam mellette, és Ő előhívott - nagyított saját gyártású nagyítógéppel.
Látom, hogy szép ember - fiatalon - öregen is. Jávor Palis bajuszával, dús hajával, ami csak nagyon sokára kezdett őszülni. Hogy megbabonázhatta Anyut, és hogy bomolhattak utána a nők.
Hogy mit nem látok?
Nem láttam sírni. Nem láttam panaszkodni, kiabálni és verekedni... nem láttam durvának, nem láttam közönségesnek.
Akkor még nem tudtam mennyire büszke lehetek rá, hogy Ő az apám. Mert az Ő lánya vagyok... magamba fojtott bánataimmal, egész csöndes lelkemmel.
A teraszon ült egy kisszéken és a biciklit szerelte, ki tudja már hanyadszor. Én az állomásra indultam a vonathoz, amin elutaztam onnan ahol valaha az otthonom volt, oda ahol már az új otthonom van. Utánam nézett, én is visszanéztem rá. Fakónak láttam, kicsit törődöttnek.
Akkor valamit éreztem.... akkor láttam utoljára. Az volt az utolsó pillantása utánam ott a teraszon a szétszedett bicikli mellett.
Titok voltál nekem Apu, feltáratlan világ. Minél távolabb vagy, annál sürgetőbb az érzés... ismerjelek meg. Most már ismerlek, mert magamban fedezlek fel.
Itt vagy velem most... és mindaddig, amíg lélegzem, amíg emlékezni képes vagyok.

Imre

Talán élettani sajátosság, hogy egy idő után az ember hosszútávú memóriája kezd élesedni - vagy csak a hosszabb múlt, mint jövő teszi - mostanában inkább merengek a gyerekkoromon és az ifjúságomon, mint a jelenen ... a jövőről nem is szólva.
Olyan meghatározó élmény tud lenni az első szerelem. Az az ártatlan, de mindent fénybe öltöztető állapot, amikor megérezzük egy pajtásban vagy iskolatársban a másik nem elsöprő vonzerejét.
A mai napig nem tudok másképp visszagondolni rá, mint életem egyik legtisztább érzésére, mert minden benne volt, amire egy szerelmes szív vágyhat. A meglátás, a viszonzás, titkolt és szemérmes közeledés, vágyakozás, féltékenység, düh végül a szép csendes elmúlás, ami nem hozta magával a feledést.
Imre a neve - kékszemű, barnahajú fiú volt, picit kajla fülekkel, és telimosollyal. Nem tartozott az osztályzsenik közé, de a legférfiasabb volt, az biztos. Amilyen egy 13-14 éves fiú csak lehet.
Remegett a térdem ha megláttam a szemét rámvillanni, és vihogtam idétlenül a többiekkel, hogy leplezzem. Ha az iskolaudvaron körjátékba fogtunk - és sikerült a magukat már roppantul felnőttnek tartó fiúkat is becsábítani a játékba - és Ő - az Imre, mert sohasem Imi volt, mindig Imre - épp engem választott a körből, leírhatatlan érzés volt. Mai napig nem értem, hogy a természet micsoda hímport képes ránk hullatni, hogy minden csodás és gyönyörű abban a pillanatban, amikor hozzánk ér Ő. Nyilván valami csapda.
A búcsúban vett és titokban a markomba nyomott sárgával futtatott aluminiumlánc szikrázó üvegmedállal a legértékesebb ékszernek tűnt. Anyu mosolygott amikor észrevette. Nem mertem a nyakamban hordani, nehogy meglássa valaki.
Az órák alatt V.Jóska volt a beavatott postás, akin keresztül jöttek-mentek a cetlikre rajzolt szivek nyílall átlőve, az egyszavas üzenetek, amiket aztán otthon dobozban gyűjtöttem. Azt nem tudom, Ő mit tett az általam írtakkal, én elolvastam az övéit naponta.
Hogy gyűlöltem a B.Évit aki alattunk járt egy osztállyal, amikor rájöttem, kiszemelte magának. Helyes lány volt, Imre meg nem volt épp vak. Bizony még most is érzek pici szúrást - már csak távoli visszahangja az akkorinak -ha eszembejut. Vonyarcvashegyen a nyári úttörőtáborban ők ketten együtt voltak egyszer zászlóőrző éjjeliőrségben, és én nem bírtam aludni. Muszáj volt nekem is őrködnöm szépen titokban, mert majd megölt a féltékenység. Bosszúból a fájdalomért egy helybeli sráccal - akik persze ott kóvályogtak a tábor körül - sikongtam fröcskölődve a derékig érő Balatonban.
A nyílt vallomás azonban váratlanul érkezett legalább huszonöt tanú előtt, egy irodalom órán, amikor a tanár számonkérte a verstanulást. Imre felszólítván eljutott a versnek addig a szakaszáig, hogy :
"Ragyogj reám boldogságom csillaga
Hogy ne legyen életem bús éjszaka...
Méla csönd, nem jutott eszébe tovább a folytatás.... a tanár várt, hátha mégis, de nem... Felszólított engem.
"Szeress engem szívem gyöngye, ha lehet
Hogy az isten áldja meg a lelkedet."
Nekem az arcom, neki a füle égett, az osztály halkan kuncogott, a tanár pedig a jó eredményt konstatálva leültetett minket.
Hosszú évek teltek el. Egyszer megcsörrent a telefon. Én nem voltam otthon, felnőtt lányom vette fel. Egy ismeretlen férfihang volt, engem keresett, osztálytalálkozó ügyben. Kedvesen elbeszélgettek, végül Imre így búcsúzott a lányomtól. - Örülök, hogy megismertelek. Annak idején nagyon szerelmes voltam anyukádba.-
Nem mentem el az osztálytalálkozóra. Azt akarom, hogy Imre úgy éljen az emlékeimben, ahogy akkor láttam Őt. Azt a telimosolyú, kékszemű, barnahajú srácot őrzöm. Nem kell a realitás...

MrG...

Késő éjjel volt. A monitoron lassan kúszott a kép... felülről lefelé haladva, egyre nagyobb szeletet befedve a képernyőből.
Először a haja bukkant fel. Barna volt, valóban.Aztán a homlokából látszott valamennyi, egyre több.
Okos, magas homlok, nem volt benne semmi meglepetés.Hiszen kezdetben az esze nyűgözte le. Az a komoly elemző ész, amely előtt nem voltak következetlenségek, ami érvelt és cáfolt. Amire felnézett, amit hallgatott, mint kisgyerek az esti mesét.
Amikor kirajzolódott a szemöldök íve, akkor már a torkában dobogott a szíve. Tudta, hogy csak pár másodperc, és minden eldől. Akkor fog eldőlni, milyen érzésekkel fog ezután gondolni rá. Összemosódott a monitor képe, erőltetnie kellett, hogy ne nézzen félre.
Akkor felbukkantak a szemek.... nem, nem egyszerűen szemek voltak egy fotóról. Tekintet volt. Barna mosoly-fény, ami átragyogott az elektronikán. Azt kívánta, hogy ne töltődjön le egészen a kép, maradjon úgy, dermedt állapotban. Mert az a melegbarna tekintet belenézett az ő szemébe. Teljesen mindegy, hogy éppen a fényképezőgép lencséje volt a tekintet fókuszában... a hatás ugyanaz maradt.
Akkor már patakok folytak az arcán. Szívének keserű forrása felfakadt, és minden szorongást elmosva tört a felszínre. A fotó letöltése nem állt meg... láthatóvá vált az egész arc.

A megkönnyebbülés valósággal felemelte a padlóról székestől. Nem volt kétség, nem volt homály többé.
Helyére kerültek az addig érthetetlen dolgok.
Hosszú ideig nézett farkasszemet a monitorral... ahogy nyúlt az éjszaka, nem maradt a szívében más, mint a megbocsájtás.
Már nem gyötörte többé a százszor feltett "miért"-re nem hangzó válasz. Már látta. Már el tudta engedni.
Másnap e-mailt írt a barátnőjének, aki hosszú hónapok kínkeservét oldotta fel azzal az egyszerű gesztussal, hogy szerzett egy fotót, és elküldte csatolásként.

".... túl szép, túl fiatal, túl kedves. - írta neki - Most már tudom, hogyan szerethetem ezután."