Az Édentől nyugatra

Már alig emlékezett arra a kertre, ahova visszavágyott. Még halványan élt benne a Hídon túli világ, ahol kószált, ahol versenyt futott a daloló széllel, ahol szabad volt.
A testére tapadt álca - aminek segítségével elvegyült az ajtón túli arctalan sodrásban - szorította, egyre sorvasztotta. Szívós volt, pedig sebezhetőnek látszott. A kinti forgatagban karmolta, marta az Élet - hányszor folyt színtelen vére - azok a kristálytiszta cseppek, amik a szívéből törtek utat. De a sebek újra és újra behegedtek - ezt csodának hitte. Nem tudta, hogy ez nem csoda - csapda volt. Hamis gyógyulást ígérve beforrtak, de nem múltak el nyomtalanul.  Karcolásoktól barázdált teste pedig egyre nehezebb lett. Rátapadt az olthatatlan Vágy is, amit ott  a Kert ölén soha nem érzett. Vágyott az őt látó szemekre - amit a sajátjához hasonló tükröknek vélt, amik megmutatják a belül lakót, vágyott a simogatásra - ami hasonló volt a fű, a szél érintésére, vágyott a hangra - amilyen a bársonyos éj volt valaha.
Amikor megtalálni vélte, ujjongott benne a széllel nyargaló, lobogó tüzű, táncoslábú lány, és lazult a fojtás. Ám ahogy elbúcsúzott tőle, jéggé fagyott, s a dermedtséget nem olvasztotta semmi más, csak a belső Tűz.
Egyre kisebb lánggal égett, egyre fogyott.

Egy napon találkozott a Valósággal.
Ott tipegett szembe vele. Nem volt feltűnő, talán el is ment volna mellette, ha nem súgja egy Kertből hozott visszhang, a Véletlen: " Állj meg! Ismerd meg!".
Kosár volt a kezében, almákkal teli. Szemre szépek voltak, hamvasak, pirosak - éhség kerítette hatalmába. A Valóság észrevette pillantásában a kívánságot, és feléje nyújtotta a kosarát. Boldogan nyúlt az almák közé, válogatott. Óh, melyiket válassza! A Valóság nem sürgette, hiszen volt ideje bőven, közönyös arccal figyelte a kutató ujjakat.
A gyümölcsök közt volt nehéz és könnyű, viharvert és hibátlan... tétovázott. Segélykérőn nézett a Valóság szemébe. " Kóstold meg őket bátran!" - biztatta az. Mindegyik más ízű volt. Volt amelyik keserűen olvadt, volt savanyú, édes, volt ízetlen. Volt aminek friss volt a húsa, zamata, volt ami szikkadt volt, alig csúszott le a torkán. A Valóság várt türelemmel, nem sietett.
"Mondd, milyen almák ezek? Félek, beteg leszek tőlük így...".
"Oh, az lehet - válaszolta a Valóság. - Aki nem tud választani, s mindenbe belekóstol, az könnyen így jár. De ne félj, a betegség múlandó - a Hídon túl meggyógyulsz majd. Nézd, az a keserű, amit szívesen köptél volna ki, ám mégis lenyelted, az volt a Tapasztalás, amit savanyúnak éreztél, az az Igazság volt. Az a viharvert, amelyik mégis édes, mint a méz, az a Szerelem. Aminek semmi íze nincs, de egészséges, az a Mindennapok gyümölcse."
"És az a zamatos, mosolygós? - kérdezte, és gyönyörködve forgatta az ujjai között.
" Az a Barátság. Nagyon jóízű, ha beleharapsz, nem tudod abbahagyni. Csábít az íze, akár a Szerelemé. Előfordul, hogy amikor gyanútlanul majszolod - hiszen ízes és gyönyörű - kiderül, hogy belül rothad, vagy éppen kukacos."
"Az hogyan lehet? - döbbent meg.
"A zamata csábít mindenféle kártevőt; hiszen itt élsz, tudod, hogy van ilyen. Megtámadja, senki sem veszi észre, csak a szüret után derül ki, hogy valami baj van. Akkor, amikor beleharapsz."
"És az édes Szerelem? Azzal nem járhatok így?"
"Azzal nem járhatsz így, mert ha belekóstolsz, lehunyod a szemed és nem érzel semmi mást, csak az ízét. Ám mivel sok vihart vészel át, látod milyen kicsi marad? A gyönyörűsége csupán néhány pillanatig tart.”
Csalódottan húzta ki a kezét a kosárból, és megköszönte Valóság jóságát.
Elfáradt. Nagy súllyal húzta a Világ, de nem állhatott meg. Sodródott tovább, gépiesen tette, amit a makacsul egymást követő napok követeltek.
Éjjel – amikor az Álom jótékonyan az ágya szélére ült és megsimogatta a homlokát – azt kívánta, hogy a felkelő Nap hozza el a pillanatot, amikor ismét megtalálja az Ajtót.

***

A báb

Lassan pezsdült a vérében a tavasz. Mintha gyorsabban lüktetett volna az erekben, mintha vörösebbé vált volna, mintha melegebben ömlött volna át a szívén. Kinyitotta a szemét, és a ragyogó napfény átszivárgott a szempilláin. Orra remegő cimpákkal szívta be a levegőt. Az illata hamisítatlan tavaszillat volt.
Felállt és lassú lépésekkel elindult. Vonzotta a fény, a mezők zöldje, a leveleken átderengő napfény. A lépései egyre gyorsultak, úgy érezte, a lábai alig érintik a földet. Szinte suhant, mint a mellette nyargaló tavaszi szél, amely kacagva sodorta a cseresznyevirág-szirmokat az arcába. Versenyt kacagott a széllel. A szél felkapta nevetése dallamát, egy dalt formált belőle, amely kibuggyant a mosolygó ajkak közül. A karok és a karcsú lábak követték a dal ritmusát. Perdült a láb, virágindaként hajladoztak a karok.
Önfeledt tánc volt. Áthullámzott rajta egy érzés, felkavaró volt, mert egy arc bukkant fel a nyomában. Az arc egyre közeledett, ám amikor kinyújtotta a kezét egy gyengéd érintésre, az arc visszahúzódott. Nem értette, hogy miért. Hiszen csak egy mozdulat volt. Csak megérinteni akarta, csak rámosolyogni. Az arc távolodott riadt meneküléssel, és hiába szaladt, nem érte el.
Búcsúra lebbent a keze.
Hűvös fuvallat csapta meg, a Híd volt előtte. Ott remegett a két part között. Észrevette a parton heverő alaktalan csomagot. Megadóan lehajtott fejjel lépkedett felé, pedig belül lázadt minden porcikája, minden sejtje. Csak két választása volt, de az egyiknek még nem jött el az ideje.
Már nem simogatta táncos talpát a pázsit. A kacagó szél még egyszer belekapaszkodott hosszú hajába, és játékosan meglengette, aztán illedelmesen lekuporodva elnémult. Csend vette körül.
A Teremtő hallgatásra intette a Világot.
Leült az alaktalan csomag mellé, és lassú mozdulattal vette a kezébe, széthajtogatta, mint egy leplet. Először a lábára igazította, ahogy az asszonyok szokták a harisnyájukat. Ráigazította a lábszárára, combjára, a csípőjére. Az anyag langyos és puha volt, összeolvadt a testével, elfedte a táncos lábakat, szerelem-sóvár ölét. Felkúszott ringó keblére, amely megereszkedett a tehertől.
Fáradtság lepte meg, ahogy kezét végigsimította az arcán. Sírás fojtogatta, amint a hajába túrt. A selyemszálak megkeményedtek, nem siklottak már puhán az ujjai között.
Elkészült.
Csupán a szeme fénylett még a régi tűzzel Azon a két parányi tükrön át nézte a világot. A világot, amely nem változott. Semmi sem változott, belül táncot járt és dalolt, szeretett. Ám kívül - Lényét beszorítva - testén már ott volt a burok.
Amikor keresztüllépdelt a Hídon, csak egy pillanatra hajolt a víztükör fölé. A visszatükröződő képen. egy fáradt ember barázdált arca nézett vissza rá. Szemében könny csillant, majd belehullott a patakba. Milliók mentek már végig ezen az úton, a könnycseppek patakká duzzadva hömpölyögtek a Híd alatt.
A túlparton kinyitotta az ajtót, és átlépett a küszöbön. Amikor elengedte a kilincset, magával ragadta a Hétköznapi Lét, sodródott tehetetlenül tovább a szürke áradattal. Csak a szeme maradt a régi, s az a tavaszillatú táncoló leány ott belül, a báb belsejében.