Vasárnapi mágiák

        Megalapoztam a vasárnapomat.
Csodákat láttam, és ezektől a csodáktól nagyon jól éreztem magam.
Az egyik csoda a látvány, az ember fantáziájának és képességeinek csodája volt.

A másik csoda a csend csodája volt. A napfény, a tavasz és a béke csodája. A zöld fák, a kövön sütkérező gyik, a fa tetején önfeledten trillázó madár, a smaragdzöld fűben ékeskedő borzas pitypang és kedves százszorszép. A múlt csendje a mában, és az a felemelő érzés, hogy milyen jó a ma gyermekének lenni, mert vannak ilyen szigetek és vannak ezek a pillanatok. Az egyedüllét pillanatai úgy, hogy körülölel a csend, a béke és a nyugalom.

Sarah

Majdnem elnyelt a sötétség. Majdnem kulcsra zártam az ajtót, miután becsukódott utána. Csak ültem a szoba közepén, ölemben dajkálva a fájdalmat, hadd férkőzzön minél mélyebben a bőröm alá, míg rücskös és torz nem leszek tőle, hogy förtelem legyen rám nézni is. A sötétben ez nem volt érdekes, sem rettentő. Mellemhez szorítottam az emlékeket.... ragaszkodtam hozzájuk, mint egy eszelős anya a halott gyereke testéhez. Ringatóztam az önsajnálat langyos pocsolyájában, amit az elveszett illúziók hullámaival korbácsoltam fel tengerré. Minden érzésnek Janus-arca volt.

Elfogyott a levegő, s amikor már akkora volt a vákum, hogy fuldokoltam benne, megrepedt a fal. A résen némi fény szivárgott be.
Az első sugár az Objektivitás volt.  Rávetődött az ölemben csúszó-mászó fájdalomra, és iszonyodva láttam a tátogó szájat, a fűrészes krokodil-fogakat, ahogy a húsomba marnak. Lehántotta a bőrömet, sápadt aszott pergamenné zsugorította.
Aztán mellemhez szorított Emlékem világította meg. Még élő volt, még eleven és szép, de a falánk fenevad már belevájta a karmát. Meg kellett mentenem. Felálltam, és óvatosan, gyengéden letettem a sarokba. Aztán megkezdtem a küzdelmet a fájdalommal.

Volt fegyverem...  a legősibb és legbiztosabb fegyver a félelem, a bánat ellen. A zene.

Csak egy mozdulat kellett, és jött, mert hívtam. Jött Sarah, az éteri hang... a porcelán szépség, a mély tekintet. Napokon keresztül énekelt nekem. Úgy tértem hozzá vissza újra és újra, mint egy forráshoz, mint a narkós a napi adagjához. Elsüllyedt körülöttem a világ, nem szűrődött be a város zaja... Sarah énekelt. Az Édenről, miből kitaszíttattam, de most nem fájt. Énekelt arról, hogy a Mennyország itt van... és elhittem neki, énekelt arról, hogy Ki akar örökké élni... nem akarok örökké, csak ameddig lehet. Énekelt a pillanatról, amikor Azt mondtad, isten veled.... A halványnál is fehérebb árnyékról... oh, hiszen ez voltam én, vele csatangoltam a a scarborough-i piacon, ahol  rozmaring és  kakukkfű illata száll....

Sarah... a gyönyörű hang, a gyönyörű zene. A fájdalom utolsó rúgásai még sajogtak a lelkemben, a torkom még összeszorult, de a csúf szörnyeteg már haldoklott. A fal repedései egyre tágultak és betört a fény. Meghallottam a hangokat. Szólítottak, és én elindultam.

Emlékem alszik...

John és Cass

A sugarak függőlegesen zuhogtak a két alakra, akik elszántan taposták a lábuk alatt pergő homokszemeket, és látszólag alig haladtak előre. Izzott körülöttük minden, ezüstösen rezgett a láthatár. A nő tüskésen növő haja olyan volt, mint a szentek glóriája, a szeme révetegen nyílt tágra, láthatóan nem ott járt, ahol éppen volt. Kezét kinyújtotta és maga előtt tapogatózva lépett, mint a vakok.
- Mondjad, mit látsz? - kérdezte a társa.
A nő üres hangon szólalt meg, ami furcsa módon visszhangzott a vibráló hőségben.
- Nemsokára vége ennek a pokolnak ...
A társa felnyerített, és hétrét görnyedve elengedte a nő foszló szoknyaszélét. A kezével hóna alatt szorított fejéhez kapott, el ne ejtse.
- ... nem hiszed? - csattant fel a nő.
- Nem... - vigyorgott a társa.
- Majd meglátod - dohogott a nő, tüskehaja között apró fények villóztak - feltéve, ha lesz mivel. Nyisd már ki a szemed, ne csak a szádat használd. Látni is kell, nemcsak beszélni.
A társa megállt, megigazította hóna alatt csapzott fejét.
- Látni itt vagy te, az a dolgod. Én a Hang vagyok.
- Jól rá is fizettél, te Hang, addig kiabáltad szerinted mi a jó másoknak, míg megelégelték és levágták a fejed. Most hurcolhatod a hónod alatt - a nő hirtelen révületbe esett és megállt - de itt az idő, ismét a helyükre kerülnek a dolgok.
- Hogyan? - kérdezte a társa - A nyakamon lesz a fejem?
- Igen -súgta a nő üdvözült arccal - olyan leszel, mint régen.
- Megbocsátanak nekem? - kérdezte hitetlenül a fej és izegni – mozogni kezdett, mert nyak híján csóválódni nem tudott.
- Igen...
- Az nem létezik. Azt mondtad olyan, leszek, mint régen, és én a Hang vagyok. Én szembesítek a bűnökkel, én ostorozok a hibákért, én akarom, hogy változzanak, akarom a boldogságot, akarom a szabadságot.... mert most olyanok, mint a birkanyáj, tolonganak egymáshoz lapulva, egyformán izzadnak az egyforma bundáikban, egyforma gügyeséggel bégetnek, mennek a kolomp után.... fogalmuk sincs a szabadságról. Fogalmuk sincs az egyéniségről ...
A nő akkor megállt és ráncigálni kezdte a fejet társa hóna alól.
- Fogd be a szád végre, találj ki valami mást! Ha megint rákezdesz, majd ugyanúgy jársz! A birkák szeretnek birkák lenni, ez a birkaélet. Miért fáj neked? Miért nem elégszel meg azzal, hogy te nem vagy birka? A kolomp utat mutat nekik, legelőt. A kolomp a vezér nyakában van, és a vezér a pásztor nyomában jár. A pásztor tudja… érted? Tudja, mi a jó a birkának.
- Nem igaz! Nem hiszek neked! - üvöltött magából kikelve a fej, reszketett a felháborodástól - Hazudsz, mint mindig!
A nő szemét elfutotta a könny. Mindig ez van – gondolta - nem hiszi, hogy tudom, látom, mi lesz. A feje a hóna alatt van, ez nem természetes dolog, és mégis ha azt mondom, fogadja el, ami természetes, mert nem biztos, mindenkinek az az üdvözítő, amit ő annak hisz, nekiáll és üvölt velem, én vagyok számára az ordas ellenség. Pedig csak azt szeretném, hogyha lázad is, akkor is a helyén maradna az értékes feje, amikor itt lesz az idő. Miért olyan nagy dolog békén hagyni egy birkát, ha egyszer szeret birka lenni?
- Sohasem hazudok - mondta halkan, mert tudta, hiába mondaná hangosabban.
Szótlanul lépkedtek tovább. A magasban egyre erősebben izzott a fény, a láthatár aranyban rezgett.
- Szeretik… kezdte a nő.
- Nem szeretik… vágott közbe a társa.
-… a békességet
-… az igazságot
-… mert ha nincs béke, megzavarodnak, ha nincs kolomp, nem tudják, merre menjenek, ha nincs pásztor, szétszélednek, egyenként éhen pusztulnak, folyóba fúlnak, fölfalja őket a farkas…
-… mert ha nem szabadok, mészárszék várja őket, nyíróolló… szépen sorra kerül mind. Én elmondom nekik ezt… hiszen erről beszélek.
Megint hallgattak.
A fény beolvasztotta őket.

Járták az utat, városról városra, országról országra.
- Látsz valamit, Cass? – kérdezte a férfi.
- Nem, John - válaszolt a nő, pedig tudta, hogy pár mérföldnyire közelít egy kamion, ami meg fog állni.
- Nem hiszem – mosolyodott el a férfi. Cass fáradtan legyintett.
- Majdnem meglincseltek John, mert nem hittél nekem. Ordítasz, hogy ne irtsanak erdőt, amikor nincs termőföld, és ne öntözzenek, mert azzal felborítják a természet egyensúlyát, amikor éheznek. Ne halásszanak, mert kipusztulnak a delfinek. Ne gyártsanak autóalkatrészt, járjanak gyalog, amikor ezért ad pénzt a piac. Ne higgyenek egy vezetőnek sem, mert elveszejti őket. És nem hiszi senki azt sem, amit én mondok. Már nincs hitünk, John.
- Elválunk most Cass, mert én a Hang vagyok, mi nem szövetkezhetünk.
- Elmegyek John, én többé nem akarok Látni….
A kamion lefékezett, Cass felszállt a vezető mellé.
Kinn járt már a sivatagban, amikor megbénította a látomás. Látta Johnt.
Fejével a hóna alatt, magányosan bandukolt az ezüstösen rezgő fényben.

2005
              
 

Márciusi menyasszonyok

Március van, az első tavaszi hónap,és ma mégis havazott. Ez nem szokatlan persze, volt ilyen már máskor is.
Enyhe volt az idő, a hó pamacsokban hullott a kabátomra, hajamra - dühös voltam, hogy csurom víz lettem egykettőre.
Felnéztem a piszkosszürke égre, és néztem hogyan kavarognak le a hópelynek milliárdszámra. Mint megannyi elszánt öngyilkos. Mint sorsukba tehetetlenül zuhanó parányi lények. Habos fehér ruhácskájukba öltözött apró menyasszonyok.
Talán nem is sejtették mi vár rájuk alant, amikor fent megváltak bölcsőjüktől, hogy megkezdjék utazásukat. Csak keringőztek a tiszta légben összefogózva, meglovagolva a szellőt. Ha nagyon figyeltem, még a csilingelő kacagás is elérte a fülemet.
Arcomat a magasba tartva figyeltem a kis fehér menyasszonyokat.
Talán csak a földtől néhány méternyire döbbentek rá a valóságra. Csak akkor kavarodott fel kristálylelkükben a félelem: Mi lesz velünk? Voltak sokan - nem szerencsések -, akik az úttesten, szürke, meleg aszfaltra hullva lelték halálukat. Az agónia rövid volt. Ruhácskájuk csillámfodra elolvadt, s beleenyésztek az autók marcangolta kásába, vagy vérüket vízzé válva a kanális nyelte el.
Voltak szerencsésebbek, akiknek sikerült megkapaszkodni még a föld felett. Rémülten bújtak össze egy ág kérgén, a repedésekre tapadva. Egyre többen és többen próbáltak itt menedéket találni, végül már nem bírták tovább. Együtt zuhantak le oda, ahonnan nem volt többé menekvés.
Néhányan fennmaradtak. Ha a szél volt oly kegyes, hogy nem rázta meg menedéküket, akkor ott tölthették akár még az éjszakát is, vagy durva léptektől nem tépett szűz takaróra borulva várhatták a Jövőt.
Jövő? A Hold sápadt fénye ölelte őket fagyos karokkal, ezüst porral szórta őket a Csillagok hada, de nem bánták, ezért jöttek vakon, gyanútlanul. Ezért a csillogásért, ezért az egyetlen éjszakáért. Hajnalra megdermedt lelkük, szépségük kérgessé vált. Roppanó sikolyuk elszállt az első járókelő csizmája alatt. Majd felkel a nap.
Kinéztem a csupasz ágakat nyújtogató fákra.

Hiszen mindez csupán hó... - gondoltam.

2004.

A döntés

Lassan, elgondolkodva lépkedett felfelé a csigalépcsőn. Most nem a félénk kiváncsiság vitte, mint rég, hanem az elszánt bizonyosság.
A falak most is nyirkosak voltak, a lépcső most is csorba, most is hozott valami furcsa szagot a léghuzat.
Azóta egészen elveszett az időérzéke, nem tudta mennyi idő telhetett el. Talán egy év, talán annyi sem.
Amikor kinyitotta a szemét, a Herceget látta maga előtt. Az első embert, aki húsból-vérből volt. Először nem is gondolt rá, hogy megtörtént, csak amikor rég feledett dolgok történtek vele és ahogy megtörténtek, egyre ismerősebbé váltak. A bőrét megérintő simogatás, a szavak, amiket hallott és nemcsak a fejében hangzottak el, hanem nézhette is a Herceg mozgó, gyönyörű ajkát. A mozdulat, ahogy felült és erőtlenségében visszahanyatlott, mintha a teste vonakodott volna a változástól. Ám azok a karok felfogták, és nem engedték el.
Aztán elsodorta az új élet varázsa. Imádta Hercegét, akitől az ajándékot kapta. A benne rejtőző virágtenger bimbói sorban kinyíltak, mint a mikor a napfény végigsuhan egy kerten, s a belőle fakadó virágokat mind leterítette a Herceg lába alá.  
Nem is volt kiváncsi rá, hogy miért épp Ő állt meg toronyszobájának ágya mellett és miért érintette ajkát az ajkához. Nem akarta tudni. Úgy érezte, a kiváncsiság újra a vesztét okozza.
A jelek azonban kérdés nélkül is választ adtak. Nem volt semmi különleges oka, mindössze így rendeltetett.
Csipkerózsa csipkerózsika-lélekkel lépkedett felfelé a lépcsőn. A tündér most is ott ült, forgott és pörgött előtte a rokka.
Átható tekintetét ráemelte Csipkerózsa fáradt alakjára. Nem kérdezett semmit. A nyelve hegyén volt, hogy figyelmeztesse, két testvére nincs többé.... most övé az egyedüli felelősség, és nincs enyhítő varázslat.

Végül csendben nézte, ahogy Csipkerózsa az orsó után nyúl....