"Szeretném megosztani Önnel mire jöttem rá az ittlétem során. Akkor döbbentem rá, amikor osztályozni próbáltam a faját. Ráébredtem, hogy Önök valójában nem emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével, kivéve Magukat, Embereket. Letelepednek valahová és addig szaporodnak míg fel nem élik mind a természeti erőforrásokat, és azután csak úgy képesek fennmaradni, ha új területeket foglalnak el. Van egy másik organizmus is ezen a bolygón, mely ugyanígy viselkedik. Tudja melyik? A vírus. Az emberi faj egy betegség, a bolygó rákosodása. Az ember egy ragály, és mi vagyunk a gyógyszer."
(Mátrix:Smith ügynök - Wikidézet)
Szerzői jog
Az oldalon található saját művek szerzői jog védelme alatt állnak, azok részben vagy egészben való idézése, fordítása, más fórumokon való megjelentetése és felhasználása a szerző, azaz a lap szerkesztőjének tudta és engedélye nélkül tilos.
A hangzó anyagok a Radio.Blog.Club.com, valamint a YouTube.com és a Dailymotion.com című lapok anyagából vannak válogatva.
Gondolat-versek
Esik a hó
Esik a hó s te nem jössz ma este Hótakaró, sötét palást. Éjszaka költözött szívembe
fehér könnyben úszik minden.
Tar ágon ül egy madár és sír a varázs.
Te nem jössz ma este.
Vállamon zokog a bánat és hull a hó ,
ez a közömbös cselszövő.
Esik a hó s te nem jössz ma este
vakító reménytelenség borít el
szomorú bizonyosság, hideg üresség.
Rémítő a csönd, fehér a magány
hisz nem jössz ma este, sír bennem a bánat.
De esik a hó, a közömbös cselszövő.
( Adamo Tombe la neige
című dala alapján)
Száz év
(száz éve született Apámnak)
Én nem tisztelek földbe vájt sírt
és nem gyászolok egy gödörnél
hol borzadva néztem
egy halott deszkán
hogyan koppannak a rögök,
nekem nem az a gyász
siratni árva, féregmart tested.
Neked lelkemben emeltem katedrálist
hol nem mondok imát,
ám ha veled álmodom ébren látom
szelíd arcodat s a lépted.
Ma lennél száz éves. Már úgy megszoktam hiányod
nem is fáj.
Nem értem, hogyan lehet.
Ez volna az élet?
Túllép mindenen,
befon és eltemet
mint az őserdei lián
elporlad a testtel
a fájdalom, és gyógyul a lélek?
Születésnapodon
nem mondhatom,
isten éltessen.
Még elmorzsolok pár kusza évet
ma száz, jövőre százegy,
míg élek,
s végül majd én is
elmegyek.
Már több, mint árvaság
huszonhét év nélküled
2006.szeptember 14.
Éjfélkor
Újra keresetlen, egyszerű szavak
talán nem lesz benne rím,
s nem lesz belőle vers,
nem bánom.
Éjszaka fut szemem végig e tájon,
amikor csend van, elült az izgatott zaj
csak a szívem dobog eszeveszetten.
No állj meg már - csitítom s nyelem
könnyem - megint.
A kezem is mozdul már, hogy búcsút int.
Végül mégis földre dobom zsákom,
szemem simítja a versek vetését;
van benne kalász, gyom és sok vadvirág.
Újra arcomba vág a szél,
érzem a por maró csípését,
szemembe hullik.
Mindez elmúlik egyszer, odaát
szánalmassá lesznek majd a sértő szavak,
mérlegre kerül minden gondolat.
Menni akartam, néha húz a teher
de oly sok van, mit nem feledhetek el,
annyi szálacska kötöz és fűz,
majd mint egy szerelem, ami mély és hű.
És lám, lassul az őrült dobogás
ahogy formálódnak a szavak,
látok felbukkanni kedves arcokat,
emlékeket tegnapból, mából.
Eldobnál sok jót kevés rosszért? Fedd csak magad.
Mondhatnád, tartsam oda másik arcomat
nem, nem, ennyit mégsem tudok,
s azt sem tehetem meg, hogy hallgatok.
Csillapodjék hát a nyugtalan önérzet.
2005. december
holtomiglan-holtodiglan
(L-nek)
a szövetség
egykor megköttetett
tanúm nem ember volt
nem is ég
ezer boggal hurkolt
lelkiismeret
fogadtam
maradok veled
hát ne bánts többé
itt vagyok
az úton megyek
holtomiglan voltam
veled
kezedre
horzsolt bőröm
hűs szikrát vetett
egymásnak feszült
vas és köszörű
holtomiglan éltem
veled
rózsaszín, szálló sziromeső
termékeny föld, zöld pázsit
kristályhó fedte hegycsúcs
ám a szív sohasem fázik
mandulaszemű asszony
bölcs, szelíd
ajkán halvány mosoly
távolban hadra lép a múlt
ellene fordul a zord jövő
patáktól tépett a lankás mező
száműzött minden gondolat
villan a kard, íj húrja zenél
s lelkükben zeng a bushido
a becsület több, mint a lét
kartácstűz marja büszke mellük
gyáva élet vagy dicső halál,
már vérben úszik a zsenge rét
a mandulavirág egyre záporoz
s asszony ajkán lágy mosoly kél
2004.április 18.
ez a sorsom, ez az életem
Állok az életben Pusztám közepén
öreg jegyenyefa szikárbüszkén
vagy mint Csontváry vénséges cédrusa
törzsem körül nézd, forog a tánc
dőlj a derekamhoz mikor elfáradtál
legyezem homlokod, hűs enyhet adok
mikor lélegzeted sima és arcod
felragyog,
hát elbocsátlak, menj,
állj a körbe és nyújtsd kezed
kapaszkodjon belé mind, aki gyönge
mind, aki fél,
itt vagyok ha újra támaszt keresnél
én majd szélnek feszülök,
hogyha roskadnék
2005.06.17.
Attila szobra előtt
Bronzba merevülten ülsz a rakodópart kövén
s talán látod is hogyan sodródik a Dunán a jég,
mint nyáron ember hátáról foszlik az égett bőr.
Súlyos szürke felhők csüngenek az égről
és mindent elnyel a csend,
még villamos sem cseng februárban
vasárnap délután.
Körülleng a magány, beszív a némaság.
Szégyellem a húsom és a vérem,
de nincsen más menedékem.
Jó volna melléd ülni és veled nézni a folyót,
hallgatni az elméből törő gondolatot,
vagy kivenni kezedből a kalapot,
csontos válladra kabátot tenni,
megfogni gyönge csuklódat és adni enni
mint nővér vagy gondos anya
de csak állok előtted, mást nem tehetek
olvasom verseidet, hogy minden szavad
vésett karc legyen, maradó nyom,
követhetetlen ösvény, min én nem járhatok.
2005.febr.20.
Születésnapodra
Született a Vízöntő havában
egy szép napon...
Botlik a kéz, akár a gondolat
hogyan is lehetnék én a verssel
köszöntő, ki születésed napját
harsány pirossal bekarikázza.
Napok-hetek húznak felettem, mint
szökő űrhajó az áttört atmoszférán,
s míg megjárnak más dimenziókat
vagy épp a szomszédos utcát
minek jeges hátán csúszik a láb,
mint szívemben e tétova szándék
Mi lehetne számodra a legszebb
ajándék, már csupán gondolom,
de át nem adhatom, hiába raktam
volna kincsekkel tele kezem.
Búvó rejtelmeidet megérintettem,
ahogy vízbe ejtett tükrön csillan a fény,
sejtés maradt, ki lehetsz igazán.
E nap lesz az egyetlen talán, s az év
hogy gondolok Rád, midőn szemem
elől eltakar majd a jótékony feledés.
Így most köszönöm csillagunknak,
hogy megszülettél, pár órát voltál nekem
lépésed igazodott léptem üteméhez
rövid utunkon, s megszerettelek.
Legyen tiéd az öröm, zengő muzsika,
simogató napfény, szívednek nyugalma,
kedvesed szerelme, gyermeked mosolya.
Siker hulljon rád, a sors adja, mire vágysz,
ha gond zörget, házadban ne találjon szállást.
Zsáknyi a jókívánság szokás és szív szerint.
Repül tovább a gondolat, szavam halkul,
hátha űrbe vagy csendben szívedre hull.
Isten éltessen sokáig – már csak ennyit –
s élj nagyon boldogul.
február 12.
Egy, az Álmodók közül
Tedd a dolgod, hagyj fel az érzéssel,
hisz tudod, hol a helyed.
Mit vársz még, az idő elszállt, s hogy
elpocsékoltad életed
már oly késő bánat. Most tör rád a
szomjúság, erről ki tehet?
Nem más, csakis magad. Hogy sívó
sivatag, mi körülvesz,
bár délibábos oázist lát homályos
szemed, miközben elepedsz...
A Világ nem érted s miattad forog
tengelyén. Nem vagy csillag
sem napfény, hogy világíts, melegíts.
Egy vagy a porban alant
rohanó hangyanépből, egy a terheket
cipelő szürkeségből, egy
szivárványos szerelemre gondoló,
kezével levegőt markoló - Egy, az Álmodók közül.
Árny az ablakban
Szemem titokban fürkész egy ablakot
Mikor bukkansz fel sápadt árnyalak.
Ott vagy-e még, csak bús homály takar
Vagy elhagytad végleg elefántcsont-lakod
Elhúzódtál, mert olyan zord a világ
Tested-lelked sebeit gyógyítani
S nézel ránk, kik nem tudunk megszólítani
Nézel fentről, mert néked nem nyílik virág.
Nem látod színét, illatát nem érzed
Tört üveg őrzi léted kínkeserveit,
Vakon száll szavam , lelkeden átsiklik.
Reggel vörös volt a lépcső.
A szürke, csorba kövön
mint eldobott rőtszínű rongy
egy óriás vérfolt hevert
magányos dermedőn.
Bársonynak hitte magát,
hogy simult a dőre olajos
fényű skarlátszín bőre,
nem törődött az utat nyitó
fájdalommal, sem a testtel.
Testtelen vér,
vértelen test.
Estére már csak egy
koszos nyom volt
az a kéjesen nyújtózó
bársonybőrű vérfolt.
2005.09.27.
A Költőhöz
Költő vagy – hétköznapok gúnyájába
Öltöztetett ünnep. Ha tollad fogod, lantod
Megpendíted, pár percig a nap ragyog .
Ne feledd el soha - mikor szürke köd borul
A lélek-világra, s felidézem egy-egy dalod -
bánat vagy öröm jár nyomában - te sebeit takarod.
Játssz tovább - lopj varázsperceket néha
Ne eméssze fényed vak monotónia,
Lélekölő napok kötelékének egyformasága.
Ne fuss el – sorsod lett a vers és a dal
Hisz értő lelkünk egyet akar, hogy áradón
Fakadjon, s hő forrásod el ne apadjon.
Írj tehát – föld fölé emelkedj fel olykor
Felhők útján járva, szelíden mosolyogj a mára
Mert Költő vagy – egy ünnep álruhában.
Elisium
Kóbor vándor, fészke hullt fióka
lábad poros,szárnyad tollveszett
látod-e a távolt, fal áll már mióta
siess, siess, rejteked ott leled
tövén pihensz, árnyat ad, óv a széltől
ne bánd a láthatárt, hiszen csak délibáb
itt fölötted felleg, ver a jégeső
ott fal mögött meleg kandalló vár
ott fagyott kezed nyújthatod láng fölé
hol tűz csókolt, eztán sohase bánd.
Hogy nem láthatsz többé a fal mögé
s mit támasznak hittél börtönöd már...
ne bánd...ne bánd... sohase bánd...
Esti ars poetica Már nem írok verset. Néha feltört egy vágásból, mint sebész kése nyomán serken a vér. Viviszekció. Csonkolt lélek, rángó szív. Salóme kendőim eldobván szokatlan a pőreség, hogy dísztelen darócba takarnám szégyenem, mert belül egyre ég sejtekbe rejtve, min nyomot hagyott a büszkeség. De számat ne szennyezzék lepkeszirmú szavak, ha nem sziszeg bennük gondolat.
".... és bárhova is kerülnél majd a nagy küzdelemben, mint láng vagy füst, a te magad lelke mindenhol megmarad, megmarad neked értelmed, és szabad akaratoddal a jó és rossz között való teljes szabad választásod lehetősége." Jasna 31.19
AJÁNLOM AZ OLDALT
Verseim
