Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

eklektika
Megdöbbentett az utcán és egyéb helyeken hömpölygő emberek tarkabarkasága. Persze visszagondolva, nem értem, mit csodálkoztam ezen, amikor már nem egyszer állapítottam meg, hogy Párizs univerzális világváros, akárcsak London (bár ott még nem voltam), és hogy napjainkban sem állt meg a népvándorlás, és itt nem a turizmust értem ezalatt. Ez a jelenség nem is túl újkeletű. Talán a középkorban volt Párizs a franciáké, az újkor meg az ipari forradalom biztosan felgyorsította a népek keveredését, ami a hajózással és kereskedelemmel, a gyarmatosítással már eleve létezett. Hiszen ha csak a művészetekre és a művészvilágra gondolok, hányféle nemzetiségű művész alkotott itt. Tehát semmi ok a szájtátásra, de ettől függetlenül számomra bizarr képet mutat a teljesen európai stílusú városban nyüzsgő afrikai és ázsiai emberek nagy száma. Az afrikaiak jelenléte először az Eiffel toronynál tűnt fel, ahol magas, karcsú, fekete arcú fiatalemberek mászkáltak fel-alá, hatalmas karikára felfűzött kis Eiffel tornyok tömkelegét lóbálva, és kínálgatták a járókelőknek a souvenírt. Én reflex-szerűen elutasítottam őket, Adri pedig emlékezve a kairói árusokra - akik olcsóbban adták a portékájukat, mint a boltok - mindjárt vett is kettőt ajándékba. Hogy mérgelődött szegénykém, amikor pár méterrel odébb egy pavilonban meglátta feleáron. Ugyanezek ugyanezzel a kínálattal sétáltak minden turistacsomópontnál. A Sacré Coeurnél karkötőt vagy gyűrűt hurkoltak volna ránk pillanatok alatt, ha nem vagyunk résen. Akkor már mérges voltam rájuk, mert tolakodónak éreztem őket. Később figyeltem az arcukat, főleg a női arcokat. Duzzadt alsóajkuk és feszesen mandulavágású szemük miatt valami gőg-féle sugárzott róluk. Persze, tudom, hogy mindez látszat, de feltűnt. Domborúan nyerges faruk is jellegzetes tartást adott nekik. A másik népes csoport az arab. Csadort, rengeteg ékszert és fátylat láttam minden stílusban. Gyönyörűen sminkelt gazdag fiatal nő selyemkaftánja alól a legmodernebb csípőfarmer villogott, drága napszemüveg a fátyol felett. Öregek arcát valami zablához hasonló ékszer takarta aranyból. Nagyon érdekes volt. A nők és gyerekek falkában követték a "hímet" és szemlátomást nagyon jól érezték magukat. Őket követték már inkább turistaként a japán és kínai emberek és a fehérek nagyon vegyes származású tömege a világ minden tájáról. Tradicionális francia zenét sehol se hallottam kiszűrődni, sem étteremből, sem az utcán. Nem volt tangóharmonika sem chanson. Hihetetlen, de Párizsban a tömérdek étterem ajtajából arab zene kúszott a bulvárokra. Román vagy ukrán cigányok próbálkoztak azokkal a trükkökkel itt is, mint nálunk. A földön talált aranygyűrű felvillantására, meg az "itt a piros, hol a piros"-ra gondolok a Rue de Steinkerque bazárutcájában, a purdéját hurcoló kéregető nőkre a Saint Eustache gótikus ívei alatt, és akik mindenütt ugyanúgy néznek ki. Mindezt nehezen emésztettem meg, de Párizs mégis bűvöletes. Talán éppen a népessége eklektikussága miatt.

miért karcsúak a francia nők?
azt hiszem, valami magyarázatra leltem ottlétem rövid idején. Történt ugye, hogy az első napon a reggeli után, ami a szállodai árba beletartozott, nem gondoltunk egyéb evésre, hanem irány az Eiffel-torony. Általában nem gondoltunk az evésre, mert mindenütt éttermek és kávézók vannak, és akad büfé-féle, ahol van pizza, meg szendvics, meg egyéb ilyen gyorsetető-kaja. A furcsaság akkor ütött szöget a fejünkbe, amikor úgy éreztük, jó volna venni egy üveg italt, és esténként szobácskánba megtérve benyalni belőle pár kortyocskát a méregdrága minibáros helyett. Innentől kezdve a környéken figyelni kezdtük, hol van olyan bolt, ahol be lehet szerezni egy palackkal, meg hol van némi szendvicsnek való, csak úgy otthoniasan péksüti közé csapva egy szelet felvágottat vagy sajtot elalvás előtt, nem az előre adjusztált csicsásan csomagolt és jó drága szendvicset enni. A környéken nem találtunk egy boltot se, ahol élelmiszer lett volna. Volt luxusautó, volt hatalmas másolóbolt, volt százféle ruhabolt, meg minden, csak kajás/piásbolt nem polcokra kirakott cuccal. Egy árva pékboltot találtunk a Avenue de la Grande Armée-n, de ott nem volt ital, és akkor éppen nem croissanra fájt a fogunk. Kínunkban az éjszakai portást kérdeztük meg, azt mondta egy metrómegállónyira, az Argentine-nál van egy. Hm. Mondom, akkor tényleg nem vagyunk vakok, hogy nem láttunk sehol - a Champs Elysée meg különösen más téma - mert bejárható körzetben tényleg nem volt több bolt. Akkor jöttem rá, hogy itt nem maguk állítanak elő kaját az emberek, hanem szolgáltatásként fogyasztanak. Nem véletlenül él meg egymás mellett hat étterem és tucat kávézó a járdára kipakolt asztalokkal és székekkel. Az emberek jönnek-mennek megéheznek megszomjaznak és letottyannak egy ilyen helyre. Nem vacakolnak kaja- meg szendvicskészítéssel. Tehát azért karcsú a párizsi nő, mert nem süt-főz, és nincs is minden kapualjban valami bolt, ahol főznivalót lehet beszerezni, hanem betér egy étterembe, vendéglőbe, kávézóba. Nem eszi a házikaját, míg látja és tart belőle, hanem abból eszik, amit az étteremben elétesznek. Hm. Aztán rájöttem, hogy környéke válogatja, mert a Montmartre környékén meg tele volt velük az utca, sőt közönséges szupermarketet is találtunk. Tehát az elegánsabb környék étteremben fogyaszt és karcsú marad, a kevésbé elegáns környék pedig bevásárol és süt-főz.

metropolitain alias metro
olyan klassz art-decos feliratokkal, meg korlátokkal van ellátva. És persze mindenütt ott van. Ezt nagyon élveztem, mert azt az érzést keltette bennem, hogy ebben a hatalmas városban még egy olyan tájékozódási antitalentum se volna képes eltévedni, mint én. Még a térképek és a feliratok is érthetőek voltak. Nem voltak az állomások flancosak, olyan egészségesen használtaknak tűntek. Mint ahol naponta ezrek fordulnak meg. Egyszer bele is futottunk egy, talán munkakezdési időpontba, és nem nagyon lehetett az árral szemben közlekedni, legfeljebb a falmentén lapulva. Ami még tetszett, az a beléptető rendszer volt. Amikor megláttam, azonnal az ügetőpályák jutottak eszembe, mert tisztára olyan volt. Afféle kapukkal ellátott boxok álltak egymás mellett a bejárat teljes szélességében. Miután megvetted a pénztárnál a jegyet, megcéloztad az egyik ilyen kaput, közben lested, mit csinál a bennszülött, és utánoztad. Tehát a jegyed bedugod az elülső nyíláson, és már lépsz is, mert egy pillanat múlva már méterrel odébb a pult tetején köpi ki, egyben szabaddá téve az akadályt, amit csípővel meglendítesz egy vállmozdulattal egybekötve, amivel viszont az ajtót taszítod be magad előtt, és már benn is vagy a metró területén. Nincs semmiresemjó ajtónálló cerberus ám, aki talán álmosan még azt sem látja, hogy klotyópapírt, a tavalyi havat, vagy tényleg az érvényes bérleted mutatod fel, amikor szélsebesen elsuhansz mellette ötven másik emberrel együtt. Szóval ez a csapóajtós csapdaféleség tényleg a lóversenypályákra hajazott, de rém tetszett és igen praktikusnak találtam. Mindjárt eszembe jutott, hogy kis utánzással le lehetne faragni a BKV tetemes hiányát nálunk is - de nekünk nem szokásunk a már bevált módszereket pikk-pakk lemásolni, mi mindig a kályhánál kezdjük a spanyolviasz feltalálását - nem beszélve az erkölcsi megnyugvásról, amit a tisztességes jegyvásárlók érezhetnek, mert ott bliccelni felér egy veszélyes tornamutatvánnyal. A tornamutatvány a gátfutás és a magyarvándor (Magyar Zoltán lólengés-specialitása) elmés keverékével indul, mert ugyanis láttam azért ilyet is. A fekete fószer öltönyben siet-rohan - mert azért sietni itt is szokás - és puff, bekattan előtte a csapóajtó, nem nyílik az akadály. Valamiért - a fene tudja miért. Erre ő nem cicózik, nincs ideje. Lendületből - mert siet - egy magyarvándorral felpattan a csípőmagasságú korlát fölé, ami ugye az istennek se nyílik, és az első akadályt kicselezve lehuppan a kb tíz centis helyre a korlát és a kapu közé, majd szerencsére nyurga fazonját átpréseli kicsit kigúvadó szemekkel a koncentráció és a szűk hely, meg persze a lebukás veszélye miatt - hiszen siet - a csapóajtó korlátozottan kifeszegethető nyílásán, és már benn is van. Ezt súlyfelesleggel élők meg se próbálják természetesen, számukra nincs bliccelés, számukra csak jegyvásárlás és szabálybetartás létezik. Persze azt mondják, hogy ellenőrzés nem sűrűn van - minek fizessenek annyi semmiresemjó cerberust, akiknek intézkedési joga alig van - de ha mégis elkapnak valakit, azt piszkosul megbüntetik. Hogy miért nem nyílik a varázskapu? Sok oka lehet, egyet mi is kipróbáltunk. Amikor már az összes létező futtatón fennakadtunk, és nem sikerült bejutni, nem maradt más hátra , mint a vissza a pénztárhoz. Ott némi keveréknyelven: nem tudok bemenni, voilá my ticket, please, merci... pénztáros megnézi, érvényes, mágnescsík elromlott, másik jegyet ad, és már libbenhetsz is. Volt ilyen. Ja, és olyan csel sincs ám, hogy bemegyek, aztán a jegyem kiadom vissza a következőnek, áá... olyan üvöltésbe kezd egy szirénaszerűség erre, hogy tuti felfigyel az illetékes, a delikvens meg halálra rémül, hogy jézusom, mindjárt letartóztatnak. Ezt is megtapasztaltuk, mert Adri első csapdába esésekor a jegyet kísérő kis kartonocska nálam maradt, és az kellett a pénztárosnak. Kiadtam neki, hogy ne kelljen visszamennem és újra bemennem. Na, meg is szólalt a sziréna, de a pénztáros nyilván látta, hogy ki bénázik ott. Háromféle metrókocsi van, nem a telítettség szempontjából, hanem a nyitást illetően. Van automatikus, ami minden állomáson nyílik, semmi gond. Van ajtón nyomógombos. Mint nálunk a busz. Igaz, nálunk az ajtónyitó gombok nem az ajtón vannak, hanem az ajtó mellett. De semmi gond. Van kilincses. Ezt megint el kellett lesni, hogy kilincs nem lenyom, hanem felnyom, ajtó kinyíl. Ez sem volt gond már. A metroutasok. A napszemüvegem mögül jól megnéztem őket. Először azon lepődtem meg, hogy Párizsban kb csak minden ötödik ember fehérbőrű. És persze ennek az embermennyiségnek meg talán a fele turista. Ami az öt előtt van, az fekete afrikai - vagy annak látszik - vagy arab, némi ferdeszemű ázsiai . Először csak meglepett. Később már kissé zavart, hogy .... de ez majd más téma. A metrókocsiba egyszercsak bependerül kis lurkó fiúgyerek, kb tíz éves és meghatározhatatlan etnikai keverék, kezében vannak a munkaeszközei. Egy böhöm karaoki-gépezet, mikrofon, és pénzgyűjtő edényke. Szóval bepattan a kölök, nekitámaszkodik a metróajtónak - "már pedig innen ki nem mész" állással - begerjeszti a gépet, előkapja a mikrofonját és már dalolja is a La Bamba-t. A mutatvány befejeztével összeszedte az önkéntes beléptidíjat a koncertjére, aztán továbbállt a következő állomáson. A párizsi metrón láttam életemben először szemtől szembe igazi transzvesztitát. Éppen úgy ült, hogy láttam. Nem tudom, miért kezdtem figyelni, mert hogy az a lány fiú, arra később jöttem rá. Persze csakis napszemüvegben fixíroztam, nem vagyok én olyan neveletlen, hogy nyíltan bámuljak valakit. Hehe. Nem volt egy filigrán, magas, de karcsú. Hosszú vöröses haja volt, ki volt sminkelve, volt dekoltázsa és csini rucija. Szóval első látásra nem tűnt fel. Mégis valamiért vonzotta a szemem. Más volt. Elütött. Nem volt átlagos, pedig átlagos volt. Az arcának leheletnyi ázsiai vonásai voltak, de biztosan már sokadik keverék lehetett. Aztán egyszercsak feltűnt az ádámcsutkája, ami pedig nem is volt feltűnően hangsúlyos, de mégsem női nyaka volt. A tantuszom zörögve koppant. Tetszett nekem ez a metropolitain

pilóták
mert a szabadságom alatt többet utaztam a sokévi átlagnál - négyszer ültem repülőre, kétszer távolsági buszra, ültem vonaton, emeletes és földszintes buszokon, metrókon és taxikban - úgy gondolom, hogy nem ártana körülnézni az utazóalkalmatosságok és vezetőik között, az ilyen-olyan pilótákra gondolva. Mert szerintem, nem biztos, hogy csak a repülőkütyük vezetői nevezhetők pilótáknak. Pl. a Dublin - Belfast között közlekedő buszok vezetői előtt-mellett-körül kimondottan fedélzeti computernek nevezhető elektronika van. A Busz az út menetirány szerint bal sávjában, az út baloldalán közlekedik - el is vesztettem a tájékozódó képességem maradékát rendesen - a pilóta a busz jobb oldalán ül. Jó nem? A pilóta minden egyszemélyben. Vezető, pénztáros, kalauz, rendész, boy. Hát csoda, hogy komoly elektronikai segítségre van szüksége? Automatika nyitja, zárja a csomagtartót, miközben a kivetítő képernyőn látható, bénázik-e valaki a csomagtartónál, és ha nem néznénk a képernyőre, akkor is tudjuk, hogy nyitva a csomagtartó, mert egy géphang folyamatosan nyomja a gépszöveget.Tulajdonképpen kizárt, hogy valakit becsípjen a csomagtartó ajtaja, legfeljebb foglyul ejti, ha bemászik, vagy otthagyja a Busz. De a Busz csak akkor hagy ott, ha a pilóta meggyőződik róla, hogy nincs több ülőhely. Nyista állóhelyen utazás, ahogy valaha nálunk a farmotoros Ikaruszokon tiportuk egymás tyúkszemét és lihegtek a nyakunkba idegenek (nesze neked intimszféra meg aura). Aki nem fér fel, az a sebtében elektronikusan lekommunikált - húú, ez egy vadiúj sznobszó, beadom nyelvújításnak - pótbuszon jöhet. A Busznak van légkondija és pilótaülése - megjegyzem kényelmesebb a repülőn levő üléseknél - és minden üléshez biztonsági öv. Az igazi pilótáknak persze csak a hangját hallottam, és ez a jó. Mert régen rossz, ha a levegőben még netán látom is az utastérben. Az egyiknek kimondottan szimpatikus angolja volt, és a marhanagy airbust, ami majdnem duplája a Boeingnek és legalább kétszázötven utast vitt, úgy emelte fel, és úgy tette le, mint a pinty. Kaptak is tapsot landolásnál. Amikor turbulencia keletkezett, az is annyi volt, mint mikor egy kocsi aszfaltól makadámra szalad.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk