|
Életérzés |
|
"Szelíd legyél, derűs és hallgatag
és bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak
legyél folyó, ha támad majd a tél
páncélod lesz, kemény és hófehér."
Bródy János | |
|
Menü |
|
| |
|
Verseim |
|
| |
|
Képeslap, papírfecnik |
|
| |
|
Kisprózáim |
|
| |
|
Blogok |
|
| |
|
Így láttam - kedvenc saját fotó |
|
A képrandomhoz Mozilla-Firefox böngésző ajánlott
2008. Párizs
| |
|
Archivum |
|
| |
|
Homályzóna |
|
"Szeretném megosztani Önnel mire jöttem rá az ittlétem során. Akkor döbbentem rá, amikor osztályozni próbáltam a faját. Ráébredtem, hogy Önök valójában nem emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével, kivéve Magukat, Embereket. Letelepednek valahová és addig szaporodnak míg fel nem élik mind a természeti erőforrásokat, és azután csak úgy képesek fennmaradni, ha új területeket foglalnak el. Van egy másik organizmus is ezen a bolygón, mely ugyanígy viselkedik. Tudja melyik? A vírus. Az emberi faj egy betegség, a bolygó rákosodása. Az ember egy ragály, és mi vagyunk a gyógyszer."
(Mátrix:Smith ügynök - Wikidézet) | |
|
Szerzői jog |
|
Az oldalon található saját művek szerzői jog védelme alatt állnak, azok részben vagy egészben való idézése, fordítása, más fórumokon való megjelentetése és felhasználása a szerző, azaz a lap szerkesztőjének tudta és engedélye nélkül tilos.
A hangzó anyagok a Radio.Blog.Club.com, valamint a YouTube.com és a Dailymotion.com című lapok anyagából vannak válogatva. | |
|
|
|
Régi időm mozija |
|
A szomszéd ház
Legyen az első kép egy ház.
Csak később tudtam meg, hogy voltaképpen abban születtem, de egész gyerekkorom mégis a mellette levő szomszédos házban telt el. Ez a ház egy emeletes, szép, nagy ház volt, és gyerekfantáziám mindjárt hozzákapcsolta a mesebeli kastélyok képét. Széles lépcső vezetett fel a lépcsőházba, ott kovácsolt vaskorlát kígyózott az emeletre, olyan fényes fájú kapaszkodóval, amin istenien lehetett lecsúszni. Ebben a házban volt minden, ami csak kellhet egy magamfajta gyereknek. Magas ajtó rézkilinccsel, titokzatos pincelabirintus, padlás, zöldre mázolt fa zsalugáter, nagy szobák. A ház lakói persze nem kékvérűek voltak, hanem munkásemberek, talán csak a földszinten balra lakó Pista bácsinak volt polgári aurája. Pista bácsi már akkor öreg nyugdíjas volt, különös, magának való ember. Irén néni, akit a feleségének gondoltam - később kiderült - élettársa volt és házvezetőnője, de ez csak felnőtt suttogás szinten ért el hozzám, mert egy gyereknek nincsenek előítéletei. Nekem tetszett a Pista bácsi előszobájában a zöld posztó előszobafal, a falon levő trófea, és amikor bebocsáttatást nyertem a nagyszobába, a szép patinás bútorok. Ez talán, ha kétszer fordult elő mindössze, mert a gyereknép legfeljebb a konyháig jutott, hogy megnézhesse a szalma zsomporban melegedő naposcsibéket.... A másik oldalon a kebelbarátnőm lakott, pelenkás korunktól fogva barátnők voltunk, és csak a pubertáskori szexuális öntudatraébredés, azaz mai szóval mondva a pasizás sodort minket el egymástól. (ekkor merült fel bennem először a gyanú, hogy talán nem is létezik igazi barátság). Mártinak hívták, a húga Hugi volt, igazi nevén Gizi, de azt mindenki utálta. Ezért lett Hugi. A lakásuk igen érdekes elrendezésű volt, lehetett benne bolyongani, de akkor még nem tudtam, hogy mesterségesen leválasztott, szétcincált hatalmas lakások, a társbérletek sajátossága az ilyesmi. Mindegy, élvezetes volt. Titokban szerettem a mamájuk, a Gizi néni kakaós palacsintáját, ami vékonyabbra volt sütve mint anyué és elfolyósodott benne a kakaó, meg a házikolbászt, ami nekünk nem szokott lenni, mert mi sohasem öltünk disznót, ők meg minden évben. Jaj, a disznóölés.... gyerekéletem iszonyata, amit ma sem tudnék elviselni. Volt még egy értelmiségi - de nem annyira polgári légkörű, mint Pista bácsi - család a házban. Ezt onnan tudtam akkor gyerekésszel megítélni, hogy a legidősebb lányt Ritának nevezték. Ki a csuda viselhet ilyen nevet, hogy Rita? És a Rita pont olyan volt, mint a pöttyös és csíkos könyvek polgári jókislányai. Szép hosszú barna hajjal, szép ruhákkal, szép és szelíd arccal és természettel. És Rita ráadásul zongorázott. Nyáron az ablakuk alatt kuporogva kicsit álsajnálattal vihorásztunk, amikor hallottuk gyakorolni. A húga Juditka szemüveges - az egyik üveg mindig leragasztva - és minden szempontból egészen más lány volt, mint Rita. Ő volt az észrevehetetlen, és nem zongorázott. Volt egy öccsük is, Ferike. A mamájuk Manci néni távoli, és zárkózott nő volt, a Feri bácsi pedig csendesrendes ember. Manci néni egyszer kórházba került, pedig látszólag nem is volt beteg, és soha többet nem jött vissza. Életemben akkor hallottam először a rákról, erről a félelmetes rémről. Hihetetlen volt. Onnantól fogva nem vihogtam többet Ritán. Elkanyarodtam kicsit a háztól... de olyan sok dolog előjött most a benne lakókról. Csak az izgalmas pincéről szeretnék még írni. Légópince volt. Folyosókkal, vasajtókkal. Lehetett benne bújócskázni. Egy kép maradt meg bennem törölhetetlenül. Kukoricaérés idején történt. Játszottunk a ház körül, amikor egyszercsak kicsapódott az egyik "légópince vészkijárat", ahol egyébként játék közben közlekedni szoktunk, és felbukkant egy szőrös pofájú rém. Nem tudom már hány éves lehettem akkor, vagy a váratlanság tette, de ott helyben megbénultam a rémülettől, majd visítva rohantam haza. Napokig nem mertem átmenni a szomszéd házhoz, annyira féltem. Aztán elmondták, hogy a rém Ada volt (talán Adél lehetett az igazi neve?), egy kamaszlány, aki Ritáéknál vendégeskedett , és egy papírálarcot ragasztgatott tele kukoricabajusszal. Azóta tudom, mi a bénító rémület....
| |
|
|
|