Néha eszembe jut, hogy kifelé ballagok az életemből. Nem tudom, mi vár még rám. A múlt az enyém, a jelen ritkán öröm, és a jövő...? Nem sokat számít. Már nincsenek nagy perspektívák.
Az a gyerektársaság jár az eszemben mostanában, amelyikkel együtt nőttem fel. A háború utáni nagy demográfiai robbanás - lehet számolni :) - sok gyereknek adta meg a kezdőlökést. Itt a lehetőség, élj vele. A házunk, és a szomszéd ház is sok gyerekkel büszkélkedhetett, persze általában együtt játszottunk, együtt jártunk óvodába, iskolába, sőt a középiskolát is néhányan együtt végeztük, csak utána váltak el útjaink.
A mellettünk levő lakásban egy fiú testvérpár lakott. Az idősebbik, Jóska egy barnahajú kisfiú volt, az öccse a talán két évvel fiatalabb Gábor. Akkor ez még nem volt túl gyakori név. Gábor hirtelenszőke és selypítő volt. Szerettük kérdezni tőle, hogy mivel mosta meg anyukája a haját - tejföllel meg vajjal? Mire a kis Gábor selypesen válaszolta, hogy "nem, sappanval meg vizsvel". Jóska és Gábor különleges gyerek volt. Jóska matematikai tehetséggel volt megáldva, és emellett a család svájci rokonokkal is, akik időnként csomaggal lepték meg a fiúkat. Az illatos és képpel nyomtatott selyempapírba csomagolt narancsnak, a LEGO és Merklin játéknak csodájára jártunk.
A másik szomszédban élők valamiféle antagonisztikus ellentétben éltek velünk még ma is érthetetlen okból. Már nem próbálom megfejteni. Ott Zsoltika, az unoka volt néhány évvel fiatalabb, mint mi. Gyerekfejjel megcsodáltuk a hátán lévő műtéti heget, amiről azt rebesgették, hogy nyitott gerinccel született, azért van neki. Visszagondolva talán a féltés is közrejátszhatott, hogy Zsoltika sohasem játszott velünk, nem vegyült a branccsal, mindig külön lógott vagy bosszantott minket. Külön hintája volt, amire senki nem ülhetett. Persze volt közös hinta is a ház végében, ahol a tartóvázon nagyon jól lehetett a szertorna alapelemeit is gyakorolni, de Zsolti "priváthintája" státusz-szimbólumnak számított. Akciói nem szolgálták az ellentétek simítását, de Zsoltika általában csak nyaralt a szomszédban a nagyszüleinél, és az év egy részében másutt lakott.
A nővéreimhez hasonló korú kamaszokon kívül, még szintén a ház végén lévő lakásokban lakott a pár évvel évvel idősebb Bandi és a szeplős Peti. A szomszéd házban lakó Márti és Hugi, Rita, Juditka és Ferike alkotta még a brancsot, akikkel szinte a nap minden perce együtt telt. Együtt jártunk pl. óvodába. Fogtuk az óvodástáskánkat az uzsonnával, amit az anyukák csomagoltak, és szépen kézenfogva besorjáztunk az óvodába. Az ovistáska egy hengeralakú, valamilyen lakkszerű bevonattal ellátott papundekli volt, nyakba akasztható hosszú füllel, és csak egy kenyérszelet, és esetleg gyümölcs fért bele. Az óvodai együttjátszás nem hagyott bennem túl mély nyomokat, hiszen egyébként is ezt tettük, mindössze annyi volt benne a varázs, hogy az óvodában gyülekezett a falu összes korombéli és kicsit fiatalabb gyereke, tágult a brancs köre.
A bevillanó képek, kötéltáncost játszani a szőnyegporoló rúdján, pancsolás a kerti locsolóvízgyűjtő medencében, bújócskázás, kergetőzés, "komámasszony hol az olló?" játék, tégla és mészdarabkákkal rajzolás az utca gránitkockáira, és a tűzfalat borító palára, csatangolás a réten és az erdőben, amit átjárt a medvehagyma, a gyöngyvirág illata, ibolyát és szamócát gyűjtöttünk és makkot és gesztenyét szedtünk.... A brancs társadalmi élete az óvoda után később az iskolában, a strandon, a kultúrházban, majd középiskolásként a vonaton folyt, mindegyik helyszín más-más fejezet....