"Amikor én még kissrác voltam", azaz kislány, annak rendje-módja szerint megkaptam minden tisztességes gyerekbetegséget, ami ellen nem védtek a védőoltások. Ha hozzá veszem a kikerülhetetlen megfázásokat, influenzákat és kisebb baleseteket, akkor bizony néhányszor orvosok karmai közé kerültem. Hogy kerül a csizma az asztalra, azaz mi köze a hintónak a gyerekkori bajaimhoz? Csupán annyi, hogy gyerekkorom doktorbácsijai nem autóval közlekedtek, hanem gyalogosan, vagy hintóval. Bizony. Nem vagyok szakértő ezeknek az egy-két valódi lóerős járműveknek a megkülönböztetésében, akár homokfutó volt a becses tákolmány akár bricska, nekünk akkor is hintó volt. Fedél nélküli, bőrből készült üléssel és kocsissal. Mert a doktor bácsik nem maguk vették a kezükbe a gyeplőt és az ostort. Ők hátul helyezkedtek el, télen takaró fedte a lábukat, ölükben a jellegzetes és titokzatos tartalmú orvosi táska. Nem voltam gyakran beteg, de amikor mégis, a paplan alá bújtam félelmemben, ha meghallottam az utcai gránitkockákon csattogó lópatkók zaját, és a hintókerekek zörgését. Mert a vizitet nem lehetett megúszni injekció nélkül. Bárhogy fogadkozott az ember gyereke, hogy bevesz minden orvosságot és nem mászik ki az ágyból, az a félelmetes tű akkor is előkerült. A szertartás - az áldozati rituálé - alatt csak rettegni lehetett és elszenvedni a szúrást a gyógyulás érdekében. Az egyik doktorbácsit Kisvargaként emlegette anyukám. Az igazi neve persze jelző nélküli volt, mindössze jellegzetességei miatt ragasztódott hozzá a megkülönböztetés. A termete alacsony volt, kicsit hajlott, alázat sugárzott róla. Finom és gyengéd mozdulatai voltak, a kezét gyakran dörzsölte halk beszéde közben, mint aki örökké kezet mos, és mindig mosolygott. Ő volt a kevésbé félelmetes a gyerekbetegek szemében. Ha visszagondolok alakjára, talán a keleti emberek jutnak eszembe róla, akik türelmesek, barátságosak és soha nem hervad le az arcukról a mosoly. A másik doktorbácsi Istvánffy nevet viselt, és arisztokratikus nevéhez ugyanolyan külső is társult. Magas volt, egyenes tartású. Ahogy mondani szokás, magasan hordta az orrát, amin ráadásul aranykeretes szemüveget viselt, a hangja pattogó és ellentmondást nem tűrő volt. Nekem maga volt a végítélet, ha megtudtam, hogy a hintón nem Kisvarga dokibácsi közeleg. Hogy milyen orvosok voltak, nem tisztem bírálni. Hiszem, hogy jól végezték a dolgukat, hiszen sokan meggyógyultak a kezük alatt. Lám, én is megúsztam a kanyarót, a mumpszot, amikor a barátnőmmel együtt bekötött fülekkel néztük egymást a szemközti ház ablakában, a bárányhimlőt, amiből csupán két apró pötty maradt emlékül. Csak hálával gondolhatok rájuk, a két különböző és mégis sokban hasonló emberre.... a hintónjárókra.