Kezdetben egy medence volt, a falu sport- és kultúrális komplexumának részeként. Már nem emlékszem a pontos koordinátákra, csak arra, hogy nagyon nagynak tűnt. A mélysége a 160 centiről mélyült a 220 centiig. Ezt akkor olyan módon mértük, ha befogom az orrom és lebukom a víz alá, a lábujjam eléri-e medence alját, vagy sem. A 220-as mélység mitikus volt, nem is merészkedtünk oda. Az a felnőttek területe volt. Nem tanított senki úszni, megtanultam. Először persze úszógumival, de mivel már nem voltunk olyan kis pisisek, akik gumikacsákkal vagy halacskákkal, vagy éppen egészen egyszerű autógumibelsővel felövezve lubickolnak, merészen a medence lépcsőjénél tempózva tanultuk meg a mellúszás alapfortélyait. Később aztán a korlát mellett kapaszkodva a medence derékszögénél írtunk elő a magunk számára egyre nagyobb befogókat, s lett egyre hosszabb a leúszandó átfogó.
A medence persze nem a mai kor vízforgató technikájával született. A vízforgatás abból állt, hogy időközönként leengedték a medence vizét, utána pedig újratöltötték jéghideg tiszta vízzel. A két esemény között a medence betonját kimeszelték, a víz pedig olyan változásokon ment keresztül, hogy először eltűnt belőle a meszeléskor feloldódott mész, majd a hidegből langyossá vált a napsütés miatt . A napfény persze életre keltette azokat apró organizmusokat is, amiket a szem addig nem látott. A víz színt váltott, s ha netán közben eső is esett , hamar zöldes színűre változott. Ez senkit nem zavart, és érdekes módon beteg sem voltam soha a víztől. Sem kiütést, sem egyéb fertőzést nem kaptam. Az egyetlen dolog, amit nagyon utáltam, hogy a mélyzöldre váltó vízben szemmel kellett tartani a csíbort, a csíkbogarat és a piócát. A csíkbogár csípését volt szerencsém megtapasztalni, mondhatom, hogy fájdalmas és kellemetlen dolog. Némelykor sikerült nekik eléggé méretesre megnőni, főleg olyankor, amikor a víz színe és állaga még nem indokolta a vízcserét. A piócákról csak a rémhíreket hallottam, de az is elég volt, hogy menekülőre fogjuk a dolgot, ha egy ilyen tapadni vágyó vérszívóval találkoztunk fürdés közben. Az a néhány bátor kecskebéka vagy unkaporonty, amelyik néha szembeúszott velünk, ártalmatlan játszópajtás volt hozzájuk képest. Mint mondtam, a víztől sohasem volt bajom, viszont gyakran kopott véresre a tenyerem, a térdem és a talpam a medence betonján, főleg akkor, amikor a falu egészen apró népének kedvéért megépült a pancsoló-medence is, ami mindössze fél méter mély volt, és ahol a brancs kitombolta magából a másik medencében nem kiélhető játékosságát a totyogósok és az őket őrző és ülepüket a gyerekpancsolóban hűsítő kísérők között. Az említett, és mindössze egy hámrétegre csökkent bőrvastagság viszont nagyon fájdalmas volt, és napokig önmegtartóztatásra kényszerített bennünket.
A medence egy figyelmeztető táblával két részre volt osztva. A mélyvíz az úszóknak volt fenntartva, ott bajos volt játszani, így sohasem volt olyan zsúfolt, mint a másik oldal, ahol halacskázás, labdázás, fröcskölés folyt. A mélyvíz használói majdnem egy külön kaszt volt, akik fürdés terén nem sűrűn vegyültek a másik oldal plebsével, ahol a fiúk a víz alá bukva tapizták a kiszemelt lányokat, riogatták a lebuktatással, meg ilyen népi szórakozások folytak. A másik oldal halk és méltóságteljes tempókkal szelte a félhosszokat. Még a startkövek használatában is volt különbség. Az egyik oldalon visítva ugráltak felhúzott térdekkel hatalmas "bombákat", lehetőleg minél nagyobb vízfelhőt verve, a másik oldalon szép fejesurásokkal siklottak a mélyvízbe. Azon az oldalon volt két trambulin is, egy alacsonyabb és egy magasabb. Nos, aki elég bátor és exhibicionista volt, megmutathatta műugró tálentumát. Ez a fiatalemberek kedvenc szórakozása volt, főleg akkor, amikor a nővéreim korabeli lánykoszorú is éppen kinn süttette magát a parton. Volt közöttük persze olyan, is aki mai szóval szólva alaposan "beégett" a tudományával legalábbis az ugrások terén. Tudomásom szerint azonban a fecskéjén kívül mást nem vesztett a balsikerrel.
Külön eseményszámba ment, amikor a tőlünk nem messze levő orosz laktanyából időnként kivezényeltek egy szakasz kiskatonát strandolni. Talán valami jutalom-féle lehetett a számukra, ki tudja. Egyenruhában, csizmában, katonás rendben bemasíroztak, a parton levetkőztek gatyára, letekerték a kapcát, be a csizmába, és uccu, a vízbe.
Nos, ez is egyfajta "megszállás" volt, mert mindenki más menekült ki a vízből. Ez általában már a záróra előtti időszakban történt, tehát voltaképpen senkit sem zavartak. Ha visszagondolok, ugyanolyan fiatal srácok voltak, mint a mieink.
Utána viszont nem nagyon támadt vágya senkinek, hogy bemenjen a vízbe. Másnapra persze elfelejtődött az egész, és akik nem látták őket, azok meg nem is tudtak róla, tehát folyt tovább a "plázs" élete.......