Mert ez az épület volt a kultúra háza, a múlt század közepe táján virágzó gyermekségem egyik meghatározó helye.
Hogy mi szolgálta benne a kultúrát? Elsősorban a földszintet elfoglaló terem......

Az a terem volt A SZÍNHÁZ.... mert el kell mondanom, bizony rendelkezett a színház minden egyes ismertetőjegyével.
Színpad súgólyukkal, zenekari árok, reflektor, földig omló bársonyfüggöny, zongora..... A színpad alatt öltöző és jelmeztár, a színpad előtt széksorok és hátul, feljebb erkély is volt.
Igaz, ezeken a színpadi deszkákon nem születtek világra-, országra szóló karrierek, mégis sokunknak ízelítőt adott, mit is jelenthet színpadon állni, szembenézni a közönséggel.
Mert voltak előadások. Az alkalmak talán ma már nem lennének ugyanazok, akkor ünnepélyes alkalmak voltak, de nem számított nekem miért és hogyan, színházat nézni és csinálni egyaránt jó volt.
A színdarabok címére nem emlékszem, csak arra, hogy falubeli egyszerű emberek, anyu és apu is szerepelt pár alkalommal, sőt én is kaptam szerepet... talán nem véletlenül egyszer éppen a kislányukat játszottam, aki nem ismerte a banán nevű gyümölcsöt. A színdarabnak is ez volt a címe : Piri és a banán. Gyanítom, amolyan amatőr színmű, életkép lehetett. A színpadi Piri egyszer hogyan hogy nem, kapott ebből a furcsaságból, és anyukája egyre biztatta, hogy egye meg, mert nagyon finom. A sztori szerint Pirike a nagy unszolásra végül belekóstolt a titokzatos és ismeretlen gyümölcsbe (volt igazság háttere a dolognak, mert az ilyesmit csak hírből ismertük, a narancs is ritka kincs volt és csak egy-két gerezd jutott fejenként, ha jutott, legfeljebb citromba haraphattunk, de attól meg savanyú képet lehetett vágni). Tehát a kislány végül beleharapott, aztán a szerep szerint mindjárt ki is köpte és eldobta a kapitalista gyümölcsöt.
Mint említettem, hírből ismertük a banánt, most sem volt igazi, csak kellék-banán, mégpedig egy Olgi néni büféjében kapható banáncsoki. Igaz kisebb volt sokkal, mint az igazi, de a neve stimmelt, és nagyon finom volt. Mivel szerettem a csokit, nem is volt minden kalamajka nélküli az említett jelenet, mert a szerep ellenére ragaszkodtam hozzá. Bár elővigyázatból nem bontották ki a celofánpapírból, így harapni és lenyelni nem tudtam, mindössze mímelni az undort, de bizony eldobni sem akartam. Kis huzavona és rögtönzés után be lehetett fejezni a jelenetet, és a színfalak mögött végre megehettem a gázsiként megkapott banáncsokit.

Alsó tagozatos iskoláskoromban lehettem még pufók tündér anyukám által rózsaszín és zöld krepp-papírból készített és ugyanolyan apró virágokkal díszített ruhában – most is magam előtt látom, milyen gyönyörűek voltunk a tündérkarban azokban a jelmezekben. És “balettoztam” szárnyacskákkal a vállamon habfehér tütüben (szintén anyukám jelmez-csodája volt) és szilvia-bőrfestékkel fehérre varázsolt papucscipőben.

Apukám a kórusban énekelt, emlékszem, ahogy ott állt a munkás- és parasztemberekkel és a Nabucco Rabszolgakórusát énekli “ Mint a sólyom…. “ Talán ezért szeretem életre szólóan az operákat.

Anyukámnak is szép hangja volt. Róla az a kép maradt meg az emlékezetemben, amikor egyszer szólót énekelt a szinpadon. Hollós Ilona egyik dalát.
Akkoriban csak rádiót hallgattunk, fejből tudtam a slágereket. Volt egy énekesnő, Hollós Ilona, aki egy a szovjet filmek ihlette dalt énekelt. Olyan gyönyörű volt, hogy le is írom a szövegét, amíg emlékszem rá:

Szállnak a darvak, szállnak az égen
Vége a nyárnak, szép napok szállnak
Messze a vándorok V-betűjében.
Hívnálak vissza – nem lehet
Kiáltok érted – jaj, hová vittétek
Fekete őszi fellegek!?

Szállnak a darvak, szállnak az égen
Vége a nyárnak, múlnak az évek
Jól tudom, nem jössz…
De mégis….
várlak.

De boldog is volt az a nyár
Álmokat szőttünk csendesen
Hogy minden este hazavár
Az én szerelmesem
A Hadak Útján, katonám elmentél,
Voltál és nem lettél
Szomorú ez az út
Gyilkos háború!

Szállnak a darvak, szállnak az égen
telnek az évek, múlik az élet
Jól tudom, nem jössz
Én mégis
Várlak.

Érdemes volna archívumból előbányászni ezt a gyönyörű dalt. Volt egy hasonló című szovjet film, persze háborús téma, Szállnak a darvak volt a címe. Ma már rég feledésbe merültek azok a filmszínészek és színésznők, mint Tatjana Szamoljova – gyönyörű szemű nő volt, és Alekszej Batalov, akik akkoriban igazi sztárok voltak. No, mindegy változik a világ…. Én még emlékszem rájuk.

Majd folytatom …………