|
A homály dicsérete
 A vadállat halott, vagy majdnem az.
/Elogio de la sombra/
Az öregség (mások nevezik így)
boldogságunk évada is lehet.
A vadállat halott, vagy majdnem az.
Marad az ember és a lelke.
Így élek homályosan csillogó formák között,
ez még nem a teljes sötétség.
Buenos Aires,
mely rég külvárosokra szakadozva
nyúlt a végtelen préribe,
megint csak a Recoleta lett, a Retiro,
az Once bizonytalan utcái,
azok a düledező házak,
amiket még most is Délnek nevezünk.
Hosszú életem során körülvett a dolgok
sokasága,
Abdérai Démokritosz kiszúrta a szemét, hogy
eszmélkedjen,
az én Démokritoszom az idő lett.
Nem bántó ez a félhomály,
mintha egy enyhe lejtőn csordogálna,
akár az örökkévalóság.
Barátaim elvesztették az arcukat,
de a nők most is olyanok, mint annyi év előtt,
nem tudom, megváltozott-e ez az utcasarok,
s a könyvek lapjain nem állnak betűk.
Mindettől megszállhatna a rémület,
de szelídnek érzem, mint egy hazatérést.
Szövegek nemzedékei születtek e földre,
és én csak néhányat olvastam közülük,
s ezeket olvasom emlékezetben újra,
olvasom és alakítgatom.
Délről, keletről, északról, nyugatról
összefutnak az utak, amik elvezettek
magam titkos középpontjához.
Ezek az utak léptek voltak és léptek visszhangjai,
nők, férfiak, haláltusák, feltámadások,
nappalok és éjszakák,
álmok és félálmok,
a tegnapnak, a világ minden tegnapjának
minden legkisebb mozzanata,
a Dán erős kardja és a Perzsa holdja,
a holtak tettei,
a viszonzott szerelem, a szavak,
Emerson és a hó, s még annyi minden.
Most már elfeledhetem őket. Magam
középpontjához érkezem,
a magam algebrájához és kulcsához,
a magam tükréhez.
Rövidesen megtudom, ki vagyok.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Verseim
