A lelkek furcsa bányamélye volt az.
Ők hárman, mint a hallgatag ezüstérc,
sötétjét áterezték. Gyökerek közt
fakadt a vér, s rohant az emberekhez;
a lenti éjben izzott, mint a porfir.
Más nem piroslott.
Sziklák meredtek,
testetlen fák. A semmiben hidak feszültek,
s ott volt a roppant, hályog-tükrü tó,
medrére vize úgy nehezkedett,
mint nyári égre esőterhes felhő.
És a szelíd mezők közt felderengett
az Egyetlen-út halottfehér sávja,
akár egy hosszú-hosszú gyolcs-szalag.

És jöttek ők, az Egyetlen-uton.

Elől a karcsú férfi, bő köpenyben,
némán haladt, gyorsan, türelme-fogytán.
Rágatlan nyelte lépteit az út,
nagy falatokban. A köpeny-redők közt
csüggött keze, nehéz ökölbe zártan,
feledve már az íves könnyű lantot,
amely baljához nemrég úgy simúlt,
mint olajághoz gyönge rózsainda.
S a lelke szinte kétfelé szakadt:
tekintete, mint fürge eb, iramlott
előre, vissza; elloholt megint,
s megállt egy-egy kanyarban tétován,
a hallása meg hátraszimatolt:
úgy tetszett, néha vissza-visszaér
a csöndesen mögötte-lépdelőkhöz,
akik követnék felkanyargó útján.

Aztán megint csak lépte kondulása,
meg a köpenye-csapta szél kísérte.
Így szólt magában: jönnek biztosan.
Végül kimondta, s utána a visszhang.
Jönnek mögötte mind a ketten,
halotti csöndben. Hogyha visszanézne
csak egyszer (s ezzel le nem rontaná
művét, melyet még nem épített
halandó ember), láthatná is őket.
Két néma árnyék nesztelen követte.

A hír s az útak istene az egyik.
Sugárzó szemén úti sisak árnya.
Előretartva vitte karcsú botját,
szárnyakkal repdesett erős bokája.
És balján hallgatag vezette őt,

kit úgy szerettek, hogy érette egy lant
többet sírt minden halottsiratónál,
és panaszból egy világot teremtett,
másik világot, s arra völgyet, erdőt,
útat, mezőt, folyót és állatot,
és e panasz-világ körül, akár
földünk körül, egy másik nap kerengett,
s egy másik néma ég borult fölé -
panasz-égbolt, eltorzult csillagokkal.
Ő jött, kit úgy szerettek.

Az isten balján szótlanul haladt,
léptét halotti leplek lassították,
ment tétován, szelíd-türelmesen.
Olyan volt, mint az áldott Egy-reménység.
A férfival, ki ott haladt előtte,
nem gondolt; sem a felkanyargó úttal.
Már egyedül volt. És halotti volta
csordultig telítette.
Mint gyümölcsöt a méz és a sötétség,
itatta át a maga nagy halála,
pedig még föl se fogta, olyan új volt.

Egy új szüzesség burka védte már;
érinthetetlen volt. Szemérme, mint
a virág gyenge szirma este, csukva,
s keze a más-kéz meleg ölelését
úgy elfeledte, hogy a könnyű isten
szellő-szelíd, kísérő kézfogása
bántotta, mint egy buja mozdulat.

Ő már nem az volt, az a szőke nő,
kinek nevét a költő lantja zengte,
ki volt az ágyon illatozó ámbra,
csöndes sziget, azé a férfié.


Ő már leomlott, mint a hosszú haj,
átadatott, mint földeknek a zápor,
szétosztatott, mint százszoros ajándék.

Ő már gyökér volt.
S mikor hirtelen
hátravonta az isten, s fájdalommal
kiáltott fel: " Hát mégis visszafordult!"
ő mit sem értve, halkan kérdte: ki?

Messze, ahol az út a földre felvisz,
ott állt valaki: elváltozott arcát
senki meg nem ismerte volna. Nézte,
amint az ösvény mezők-szegte sávján
megáll az isten, aztán szomorúan
megfordul, hallgatag követve őt,
ki visszaindult már azon az úton.
Léptét halotti leplek lassították,
ment tétován, szelíd-türelmesen.

(Rab Zsuzsa fordítása)