|
Ablak nyílik a fehér fák sorára
 ... olyan fehér fa volna,
hogy nem lehet külön meglátni őt.
Ablak nyílik a fehér fák sorára...
A professzor néz-néz a fák sorára,
nagyon sokáig néz a fák sorára,
s a krétát morzsolgatja görcsösen.
Hiszen ez itt - az osztás főszabálya,
s elfeledte - az osztás főszabálya...
Feledni ezt!- az osztás főszabálya...
s ott a hiba a táblán - ott - igen.
Ülünk s mindenki néz, mint nézte máskor,
most is figyel és néz, mint nézte máskor,
nem is nézhet másként, mint nézte máskor,
itt nincs súgásra szükség, nem súgunk.
Felesége eltávozott a háztól,
nem tudjuk, hogy mért távozott a háztól,
nem tudjuk, merre távozott a háztól,
eltávozott, csupán ennyit tudunk.
S indul. Kopott ruhát hord, nyűtt kabátot,
mint mindig, nyűtt ruhát, kopott kabátot,
bizony, mindig nyűtt és kopott kabátot,
s a ruhatárhoz ér a hallon át.
Zsebeiben keresgeti a számot:
- No, ejnye! Hová tettem azt a számot?
Dehát lehet, nem is kaptam ma számot.
Hová lett? - szól, dörzsölve homlokát.
- Ó, persze... Ez a vénülés hibája.
Mása néni, a vénülés hibája,
ne pöröljön, a vénülés hibája...
Lenn zajt hallunk: ajtócsikordulást.
Ablak nyílik a fehér fák sorára. -
de mi nem nézünk most a fák sorára. -
csak őt nézzük mind, némán, semmi mást.
Ott megy, görnyedt-esetlenül hajolva,
gyámoltalan-esetlenül hajolva,
vagy tán fáradt-esetlenül hajolva,
a hóban, mely puhán pelyhezve nőtt...
Mintha maga is már fehér fa volna,
de teljesen havas-fehér fa volna,
perc múlva már olyan fehér fa volna,
hogy nem lehet külön meglátni őt.
(Áprily Lajos fordítása)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Verseim
