Mit vétettem neked?
...látó vagyok már, rég nem szeretőd
Tegnap még néztél hosszasan - És mára minden porba rontva már. Pacsirta röppent - hol suhan? Ma rekedt holló károg, gyászmadár.
Okos vagy, én meg ostoba. Élő vagy, én meg kővé dermedek. Ó, idők asszony-jajszava: "Szerelmesem, mit vétettem neked?"
Asszonypanasz, könny záporoz, és vérbe, könnybe fullad, ami fáj. Nem édes dajka, de gonosz szörny a szerelem. Irgalmat ne várj!
Elviszi imbolygó hajó, fehér út rántja messze kedvesed. S jajong az egész földgolyó: "Szerelmesem, mit vétettem neked?"
Tegnap rajongó, féktelen szavadból rám Kelet dicsfénye hullt. Kezed ma szétnyílt - életem belőle, mint rozsdás kopejka, elgurult...
Gyermekgyilkosként, egymagam várom, sötéten, az ítéletet. A kárhozatból sír szavam: "Szerelmesem, mit vétettem neked?"
Faggatom ágyam, asztalom: "Jaj, mért kell tűrnöm ennyi bánatot?" "Csókolt, kihűlt: más van soron - felelik - ez a rendje, elhagyott."
Lángba mártottad életem, s most jégbedermedt pusztába veted. Te - ezt vétetted ellenem! Szerelmem, én - mit vétettem neked?
Mindent tudok. Te is tudod: látó vagyok már, rég nem szeretőd. A szerelem már megfutott, hátrálva halál-kertész előtt.
Lehull úgyis - ne rázd a fát! - az alma, ha a perc elérkezett. Felejtsd, felejtsd el, hogyha fájt, szerelmem, amit vétettem neked!
(Rab Zsuzsa fordítása)
|