|
Kora esti ének
 nem rejthet el a sötét, két egy-fényű bolygót
Szeretek én így munka után, amikor elnehezül
a kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek
könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói
mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.
Amikor a szelíd kora esti fényben a nehéz, rézből
vert levelek lélegzetét hallom, s köztük mint szív kigyúl
s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel
rengeti feszes tőgyét a csorda, mikor lealkonyul.
Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,
fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti
homálynak, s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás
s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.
Keresni téged, így indultam én is, a mellemen átparázsló
szívvel, vakon, de tudtam, egyszer bizton megtalállak-
nem rejthet el a sötét, két egy-fényű bolygót
testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.
Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,
hallani,hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,
a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan
szárnya csattogását a ködben elhúzó vadmadárnak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Verseim
