Hétfő Jún 06, 2005 7:06 pm

[  Hangulat: Semleges ] [  Jelenleg: Munka előtt ] 2005. június 5. Vasárnap délelőtt (beírom mostantól, mert furán írja az időpontokat) Mára befelhősödött az ég. Persze nem meteorológiai jelentést akarok írni, csupán ilyenkor általában megváltozik sok minden. Például a zivatarfelhők közeledtére tegnap nagyon rosszul éreztem magam. Ilyenkor rámtör mindenféle félelem és bánat. Aztán túltettem magam rajta, a gyógyszer is segített. Mára maradtak a felhők és a pára a kora reggeli levegőben, ami talán valami távoli esőt jelentett. A levegő illata emlékeket kavart fel bennem. Többnyire gyerekkori emlékeket a koranyarakról, amikor még a természet zöld frissességét nem szikkasztotta ki a könyörtelen kánikula. Ahogy mentem az utcán hatalmába kerítette megint az érzékeimet. Az illatok. Az úttörőtáborok jutottak eszembe, akkor szívtam gyakran ezt az illatos párás levegőt az erdőben felvert sátortáborban, számháború idején. Amikor a bokrok alatt hason csúszkáltunk, arcunkat szinte a földhöz tapasztva.... istenem, milyen illata van a földnek!!!! Vagy egyszer, nagyon régen.... micsoda ritka boldogság volt a szüleimnek. Beutalót kaptak számomra a Szabadság-hegyi Gyermeküdülőbe. A Szabadság-hegyen is ilyen illata volt a levegőnek, amikor a kicsit szemerkélő esőben kisorakoztunk valamilyen kirándulásra. Drága szüleim nem is sejtették, milyen idegenül éreztem magam ott, milyen magányos voltam a sok idegen gyerek között, a sokágyas hálóteremben. Mennyire rosszul voltam a kötelezően megevett ételektől, hogy hányingerem volt az aludtejtől, amit addig soha nem ettem meg. Csak az illata maradt kellemes számomra annak a két hétnek. Megláttam egy árva pipacsot. Ott árválkodott egy darab aszfaltmentes parlagon. Egyedül. Nem volt más virág körülötte. Távolabb egy olajfa kezdte bontogatni sárgás színű apró virágait, micsoda illatot ontva maga köré... és a seregnyi lándzsás útifű meresztgette felfelé koronás bóbitáját.... amit mi gyerekek a szárából köréfont hurokkal kegyetlenül messzire pöcköltünk mindig. Micsoda lövöldözés volt. A pipacs visszahozta a patak parti rétet. A patak valahol a soproni hegyekben eredt, és hűségesen szolgálta a gyárat a vizével. De a partján rét volt. Mennyi vadvirág! Milyen rég szedtem vadvirágcsokrot. A szántóföld szélén virító pipacs és búzavirág, a réten a tűzvirág, a szarkaláb, a boglárka, a szépséges margaréta.... Könnyek szöknek a szemembe, olyan szép volt. Számoltuk a katicabogarak pöttyeit, kerestük a négylevelű lóherét, nem volt kullancs, nem volt pollenallergia. A patak vizében a selymes zöld moszat ringott, a békanyál és az aprólevelű békalencse... Ahogy mentem az utcán, körülöttem lebegett a gyerekkorom.... Öt percnyi boldogság.... És, miért? Mert borús lett a koranyári reggel....