|
Fának lenni...
2006.05.05. 09:15
2005. június 20. délelőtt
Elolvastam a legutóbbi rögtönzött versemhez írt hozzászólásokat, és őszintén meg vagyok hatódva, mennyi és hányféle gondolatot ébresztett.
Valójában mi indított a megírására?
Olyan sokszor gondolok arra, milyen is lehet valakiben támaszt találni... nem Istenre gondolok ebben. Nem a lelki támaszra. Hanem olyasvalakire, aki megérint amikor éppen az ad erőt, aki éppen akkor mosolyog rám, amikor borús vagyok... Óh, persze, lehet mondani, miért panaszkodik egy nő, egy anya, aki gyermeket nevel, és az ő mosolyuk.... Ez nem igaz, nem így van. Ez nem helyettesíti, azt a bizonyos érzést.
Vannak, akiknek mindig erőseknek kell lenniük, nem lehet elgyengülni. Vagy akkor is csak csendben susogni, nem jajongva sírni...
Mint a fa, ha a szél fúj. A bánatszellő csak meglebegteti a leveleit, a szomorúság szele, csak megreccsenti az ágakat , a fájdalom vihara már nem tesz benne kárt.... legfeljebb földre dönti. Ha a gyökér él tovább, akkor kihajt újra, újra levelet hajt, susog... nem lesz talán olyan büszke és sudár, hiszen belül emlékszik a fájdalomra, a föld szagára.... az ágak azonban újra nyújtózkodnak......
újra
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Verseim
