Most úgy érzem, hogy a szerelem után barátságtól is távolodom. Gyötör a gondolat, hogy valami baj van velem, hogy megint elmulasztottam valamit.
Ez nagyon rossz érzés, mert újra és újra önmagam boncolására kényszerít.
Nem tudom, ki hogyan van ezzel, nekem mindig fáj, amikor egy ilyen elszámolásra kerül sor, és sohasem vagyok képes magamtól halogatóan eltávolítani, mondván csak türelem, elmúlik, vagy majd kevésbé fáj.
A felnőtt emberek legfontosabb egymáshoz való kapcsolatának a szerelmet és a barátságot tartom.
A szerelmet nem akarom túlságosan idekeverni, legfeljebb annyira, hogy a barátságtól eltérően a szerelem lehet egyoldalú. Mert a szerelem legfontosabb alkotóelemei a rajongás és a vágyakozás.A szerelem olyan, mint a tollpihe libegése. Lehet egyoldalúan vágyakozni és egyoldalúan rajongani, élhet az ember akár örök viszonzatlan szerelemben is, lehet csapongani ég és föld, menny és pokol között, rövid ideig lehet akár félszárnnyal is libegni, mert a szerelem csak a beteljesedésig él, aztán végső metamorfozisában magára öltheti a szeretet köntösét.
A barátság viszont sohasem lehet egyoldalú. 
Két szó - szerelem, barátság - micsoda különbség.
Magas magánhangzók, lebegés az egyik, mély magánhangzók, súly a másik.
A barátság számomra fundamentális kötődés.
Kell a talaj és kell a fal ahhoz, hogy erős vár legyen. Biztonságos erődítmény, ami megvéd, ahol biztonságban érzed magad. Ahova visszatérhetsz és nem kérdi miért jössz. Kell hozzá föld, ami megtart, és kell fal, ami elrejt a külvilágtól, ha szükséges.Ha megrendül a föld, vagy kimossa a víz, akkor ledől a fal. Ha elmállik a fal, hiába a föld, csak pusztaság.
A barátság sohasem lehet egyoldalú.
Építgetünk várakat egész életünkben. Homokból, légből, köveket cipelünk. Van úgy, hogy elfáradunk ebben a cipekedésben és megállunk az építkezésben.
Vagy nem sikerül az alap, híg a habarcs, és egyszercsak összedől a vár.
Persze az is lehet, hogy csak repedezik, csak átfúj a falakon a szél, nem dől össze, de már nem érzed melegnek, nem érzed biztonságosnak. Már nem menedék. Csak fal.
Hogyan lehet megmenteni? Lebontani a falat egészen mélyen, az alapokig. Megerősíteni, letisztogatni a köveket és elkezdeni rakni újra a falat jó magasra, jó habarccsal?
Ugyanaz lesz az az építmény, mint amit menedéknek építettél?
A barátság sohasem lehet egyoldalú.
te vagy a föld és a barátod a fal. Vagy te vagy a fal és a barátod a föld. Együtt vagytok csak menedék, biztos és erős vár, ami nem kételkedik. A föld bízik, hogy nem omlik a fal, és a fal bízik, hogy szilárd a föld. Mert ez a bizalom és ez a hit a habarcs.
A barátság nem lehet egyoldalú.
Mitől lesz szilárd? Szavaktól? Hallgatástól? Mosolytól? Kedvességtől? Javít a szó? Ront a hallgatás? Ki szóljon? Mikor és miért?
A föld szól, hogy nehéz a fal? Vagy a fal mondja, süpped a föld? Valami baj van! Mit segít a szó, ha valahol a mélyben megindult a bomlás. Megállíthatatlan. Lehet kapkodni, és újraépíteni, foltozgatni, de megállíthatatlan a romlás.
Vagy hallgatni kell? Nézni, hogyan lesznek a hajszálrepedések egyre szélesebbek? A fal érzi a repedéseket átcikázni a testén, de ezt a cikázást nem érzi a föld. Nem is érti.
A föld a mélyben szivárgó búvópatakot érzi, de a fal nem érti, mert nem hallja az alant lassan csepegő vizet.
Hallgatni kell? Elmondani? Nem értik. Tudják, de nem értik, mert nem ugyanazt érzik.
Várni lehet, türelmesen, amíg már csak romok lesznek.
De a romok már nem adnak menedéket.
Már nem erős fundamentum.
A barátság nem lehet sohasem egyoldalú.

De miért kezdett épülni az a fal? Miért kezdődött az egész? Ki döntötte el, hogy legyen? Ki mondta, hogy szükséges?
Nem tudni, valahogy rakódtak egymásra a kövek.
Rejtély, hogyan épülnek a nagy barátságok, miért áll a Stonehenge, és a piramisok miképp dacolnak a sivataggal. Nézik, hogyan mállanak szét a barátságnak épített kis kunyhók, hogyan mossa el őket az idő.

És most, hogy végigjártam ezt az utat, már kevésbé fáj.

Kunyhó is lehet menedék egy rövid időre.