Ez az augusztusi ünnep mindig elhozza a nyár végét, és kezdődik az indián nyár. Szeretem ezt az időt. Ha választani lehetne, tavaszból és őszből állna az év.
Már nem hoznak lázba az ilyen ünnepek, talán nem vagyok elég hazafias, nem vagyok elég közösségi, ki tudja. Vagy távolabbról szemlélem már a dolgokat, amolyan kivülállóként.
Ma sétáltam, reméltem, hogy a huszadiki őrület már csitult kissé. Szerettem volna a Várban egy jót fotózni, de be kellett látnom, hogy ezek az ötletek nem lehetnek alkalomra tervezettek.
Nem fértem fel a Várba vivő buszra, gyalogosra vettem a figurát. A Dunakorzón elmentem a Lánchídig. Lenn a rakparton végig zsibvásár, a hasznot termelni akarók végeláthatatlan sora, tulajdonképpen műkaja és sör, ez volt minden. Sátrak, mobil-budik (még szerencse), néhány szórakoztató műsor erőlködése az abszolút közömbös járókelőknek. Egy vén bohócon szánakoztam, aki nem volt képes aktivitást kicsiholni a nézőiből. Fenn a korzón a szállodák drága éttermek, teraszok, lenn a rakparton időnként orrfacsaró húgyszag, kosz, olcsó(?) örömök.
Mindegy, a Lánchídon szabadon végigsétáltam, nem volt járműforgalom. Borús volt az ég és fülledt a levegő, tartottam tőle, hogy zuhi lesz, de nem volt. Felbaktattam a Király-lépcsőn, meglihegtetett, aztán a Halászbástya felé vettem az irányt. Ami ott fogadott, végképp elvette a kedvem. Hömpölygő tömeg. Rá kellett jönnöm, hogy ezekre a helyekre csak hétköznap délelőtt szabad menni. Így lassú sétával bóklásztam a Vizivárosban, nagyon kedvelem azt a városrészt.
Kevés fotót készítettem éppen a tömeg miatt.
Az ünnepeket nekem nem dátum határozza meg. Olyan mint a boldogság. Pillanatok, amik váratlanul köszöntenek rám.

Kilátás a Szabó Ilonka utcáról 1988-ban. (itt jártam éppen, bár ez a fotó nem az enyém)