Ma már utolsókat rúgta a szeptember.
De nem... nem beszélek róla így.... Fázom az elkövetkező hónapoktól, sötét lesz, nyirkos.... félek, hogy alig lesz valami fény.
Na tessék, összeszorult a torkom, és könnyes a szemem. Arra gondoltam, hogyan fogom magam kirángatni megint a sötétségből. Olyan szegényes az ötlettáram.
Írni.... mit?? Nehéz sóhajok talán.... mit sirassak tovább? Sirassam Őt? Hiszen könnyű szívvel dobott el. Sirassam magam? Szánalmas. Sirassam az arctalan Szerelmet? Adjak rá álarcot, légből kapott, tanult, hazug dolgokat írjak? Nem.....

Eszembe jutsz még
naponta százszor
de tudom, nem te vagy már
az a sajgás ott belül
az az űr nem visel arcot
Isten akarta, vívjam meg
a harcot.
Bár mondaná mit akar még
miért gyötör,
venné el az eszem
vagy ha nem,
legalább a szívem.

Jó rég írtam ide már.
Mélyponton vagyok, még az irodalmi ihlet is elhagyott. Nem szégyellem bevallani. Lehet, hogy volnának, akik titokban vagy akár nyíltan is elhúznák a szájukat, és azt mondanák magukban - ugyan, nem is volt!
Nem érdekel. Valami iszonyú fásultság vett rajtam erőt. Csak ütöm a billentyűket, és azt várom, hogy felszabadít. De ez csak olyan, mint amikor a fogfájásra egy korty pálinkát teszünk a pofazacskóba.
Értéktelen, amit csinálok. Bármibe fogok, minden olyan... olyan nevetséges. Hogy olyan nagyra tartom. Mert hiszen nekem nagy. Most is irkálok ide, és közben arra gondolok, .... minek.

Emocionális vagyok. Lassan úgy érzem, mintha ez valami negatív megkülönböztetés lenne. Mint amikor azt mondják, te cigány vagy, te zsidó, te nigger, te meg emocionális.... innen már egy lépés a szőkenő?
Lehet. Mert aki emocionális, az nem észlény, az nem gondolkodik, az érez.
Nekem furcsa módon rosszul esik, ha ezt így mondják, pedig tudom, hogy ez az igazság. Abból csak baj van, ha filozofálni kezdek. Valami fáj, csak nem tudom mi.
Még nincs kitalálva