Késő vágy
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után
Túl ifjuságomon, Túl égõ vágyimon, Melyeknek mostohán Keserv nyilt nyomdokán; Túl a reményeken, Melyekre hidegen Éjszínû szemfedõt Csalódás ujja szõtt; Túl a szív életén Nyugottan éldelém, Mit sors s az ész adott, Az õszi szép napot. De hogy megláttalak, Szép napvilágomat, Kivántam újolag Már eltünt koromat; Kivántam mind, amit Ábrándos álma hitt: Az édes bánatot, Mely annyi kéjt adott, A kínba fúlt gyönyört, Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan! Ifúság és remény Örökre veszve van Az évek tengerén: Remélni oly nehéz A kornak alkonyán, S szeretni tilt az ész Letünt remény után.
1839. január 24. elõtt.
|