Groteszk Illúziók

Te mit remélsz?

Te mit remélsz?
Boldog jelent?
Szebb jövőt?
Dicső múltat?
Csakis a legjobbat?

Te mit remélsz
- csudás élet álmába révedő -
Szép családot, csintalan kacaju kölykökkel?
Egy takaros házat a lugas közepén?
Édes álomba ringató dalokat?
Csakis a legjobbat?

Te mit remélsz?
-Te csüggedt, te rémült szemű,
Te gyönge, te árnyaktól reszkető -
Akaratot? Erényt?
Bátorságtól csurgadozó, teli szívet?
Akadály nélküli holnapot?
Őszinteségtől ragyogó tiszta szavakat?
Őszinte, egyenes szavakat?
Szavakat, ami furmányaival soha be nem csap?
Csakis a legjobbat?

Te mit remélsz?
- Ó,te szerelemben,
vagy szerelemtől bűvöletben lebegő -
Forró csókot, gyengéd karokkal melegen ölelőt?
Egy jó szeretőt? Életfogytiglan tartó
oszthatatlan egyérzést?
Holtodiglani bizalmat?
Csakis a legjobbat?

Te mit remélsz?
- Te, ujjaid tördelő, tenyered véresre dörzsölő,
számitó, reménykedő -
Fortuna áldásos csókját? Sok sikert?
Hogy halmozzon az élet el téged
csupa-csupa jóval?
Mindazzal,amit az élet megadhat?
Csakis a legjobbat? '

Jaj te! Te! Te mit remélsz?
-Te mit remélsz állandóan őrületig szenvedő-
Bárcsak elbocsátanák láncba vert sorsod,
prométheuszi életed? 
Pedig te nem ezt érdemelted.
A kígyók a lábaid előtt tekeredtek,
S nem tudhattad mikor marnak.
Büntetnek! Mert megmutattad,
átadtad mindenkinek
a szívét s lelkét melengető tüzet.
Mert felvérteztél sok tudással és érzéssel.

Mit remélsz?
Törött szárnyú keselyűket! Tompa csőröket?
Hogy ne tépjék, ne szaggassák újra és újra a léped?
-S ordítod, kíntól zúg a szádból a szó!-
Ne bántsátok a boldogtalant!
Igazságot a mának!
Csakis a legjobbat!

S kérdik, mit remélek én?
Aki koptatja a tollat, aki felvési e szavakat,
Aki lebetűzi, mit remél.
Az álmokba révedt, árnyaktól reszkető,
Szerelemben lebegő, számító reménykedő,
Állandóan szenvedő EMBER.
Mit is remélhetnék én? Mi mást?
Csakis a legjobbat!

*** 

Mi ketten!
Fotográfia

Ha hiányzom,tekints erre a képre,
Hisz én is ezt teszem,
Sokszor csintalanul újra meglopva az érzést

És éld át azt a pillanatot,
Mikor e merengő sóhajt kicsaló fotográfia született.

Mikor csak állt az idő,
S szerető karjaimmal átöleltelek,
És hozzád bújtam, mint egy ijedős kisgyerek.

 Szemünkben lágyan elmosódva,
Tekint vissza ránk a szerelem
Mikor csak állt az idő!

És nem létezett terheivel rohanó világ,
se rémisztő zűrzavar,
se magányba hulló csend.
Se bús, barna félelem,
se mindent megrontó
kusza értelem.

Csak a kellemes melengető érzés,
Csak a szavakba nem fojtható pillanat.

Csak mi ketten
Egymást szeretve,
mosolyogva,
boldogan.

***

 Hány évig?

Születésedkor köldökzsinóron lóg e világ,
de felnőttél már és látod,hogy kutyalánc!
Láncon lógna e világ?
Hány évig élhet egy ember a földön?
Hány évig harcolsz, akár véres kézzel:
a tisztaságodért,a becsületedért,
az igazságodért?
Hány évig álmodsz, bámulsz, nézel a semmibe?
Tényleg! Hány évig bámulsz fölfelé,
hogy észrevedd ott az ég!
Hány évig kell, hogy fogják a kezed, hogy észrevedd,
van még, aki tiszta szívből szeret.
 Hány szem kell ahhoz,hogy átláss a kőfalon?
Hány fül kell ahhoz,hogy halld más mit zokog és megértsd?
Hány évig raboskodik a torkodba visszanyelt szó?
Hány évig rántod el fejed,
mintha nem láttál volna semmit sem?!

*** 

Egyszerű szavak, amik kimondanak engem

(beszélgetés egy magam mellé ültetett gondolattal)

Üres vagyok, mint egy kiivott borosüveg,
Amit csak a levegő tölt be.
-Miközben fogyott, mámora bódítóan éltetett.-

Megakadtak az üres szavak a térben.

Boldogság - még mindig kergetem,
Bűn - kiélvezhetem,
Szerelem - néha aludt mellettem,
Kérdések - összezúznak vele,
Válaszok - néha meglelem őket,
Bánat - összeszorít, úgy ölel.

Üres vagyok,mint egy íratlan füzet,
Aminek lapjai magányosan üresek,
-Egyszerű szavakat írok bele,
de elnyeli mindet.-

Boldog vagyok!
Csak ezt a stagnáló bizonytalanságot
kergetné el valamiféle jöttment ismeretlen.

Ó, látjátok mennyire tökéletlen az ember,
Sosincs megelégedve az adott Édennel,
Mindig többet és többet akar!
Hiába van a fénylő külső, az ember mindig belülről rohad.
Engem nem téveszt meg semmi sem.

S jönnek a félkarral ölelő emberek,
akik néha szeretők, s néha félszegek.
Már ujjaim közt a cigaretta is csonkig égett,
-Mennem kellene!-

Ó, látjátok milyen félve-ocsúdva reszketek
Mikor belenézek a pocsolya tükrébe?
-Dühöngve, önelemezve leköpöm magam-
Már azt sem tudom, hogy igazán ki vagyok.
(A saját gondolataim sem ismerem).

S végre jönnek a kétkarral ölelő emberek,
Kik levetik gyászos öltözetem.
Igen, titeket nagyon szeretlek,
Bár csak én is úgy szerethetnék, mint ti,
Mint én réges-régen,
Mikor a tükörbe néztem
S kimondtak az egyszerű szavak.

ajánlás
Vicusnak mert segített a vers kivitelezésében.

 ****

Mozdulat csendéletben

Ülök a szobámban a székemen,
kint az utcán zsibongó gyermekek felhőtlen
kacaja jelzi nekem a régelmúlt boldogságot.

Az őszi napfény sebesen verődik be szobám ablakán,
mint megszámlálhatatlan szentjánosbogár,
seregként, kik vetekednek zugom félhomályával.
Testem akadályként töri meg sürgető dolguk,
néhány megbotolva bennem átvetődik rajtam,
és árnyékot vet a még meglévő világosságba.

Én csak dermedt jégszoborként,
mozdulatlanul, csendesen,
meredten merengek a semmibe.
Szobám látszólagos rendje halott,
mint megannyi érzés,
ami íróasztalom fiókjában,
zűrzavarban hever.

Nagyokat sóhajtok, és tüdőmbe préselt,
jelen boldogtalanságom éltető levegőt
halk szuszakolással kiengedem.
Sóhajom kapaszkodik a plafonon.

Megtöröm a csendéletet,
kezem gondült arcom felé terelem,
üveges szemekkel böngészem sorsom két tenyeremen.
Már párnámon sem lelem azt a nyálrengeteget,
ami régen édes álmom jelezte.

Hervad bennem egy érzés,
mint kertemben pompázó legszebb virágom szirmai,
ki utolsó napfény szomját oltja és ontja
nyárittas szerelmes illatát.

Testembe temetkezik lelkem,
értelmetlen magányban találva nyughelyet.
Ajkaim lassan rezdülve rebegik esztelen helyzetem.
Mélyen tekintek az előttem álló űrbe,
ahol a múlt a jelen és a jövő,
mint illúziók, két szemem előtt lebegnek.
És az egyikben látom,
hogy a táj szikrázó virágmezei
kopár télbe temetkeznek.