az evésről
2006.07.16. 18:45
Két vékony szelet sajttal leborított, flóra margarinnal megkent vékony szelet kenyér után. Már korgott a gyomrom. Bár tudom, hogy ez a korgás még nem a közelgő éhhalál hírnöke, mindössze jelzés, hogy a gyomor kiürült, és nyugalmi helyzetben várja az éjszakát, de mivel még nem feküdtem le aludni, ezért ösztönös mozdulattal rántottam fel a hűtő ajtaját. A hűtőmben nincs gumimalac figyelmeztetésnek, igaz, sok kaja sincs... elővigyázatosságból. Soványság - kövérség. Azon gondolkodom, tényleg, miért van ennyi súlyfelesleggel élő ember? Most elfelejtem Afrikát, az inkább politika. Meg az orvosi eseteket, mert mások mellett az anorexia nervosa és a bulimia is betegség, mégpedig erősen pszichés alapú ( nem véletlen, hogy nemcsak gasztroenterológus, hanem pszichológus is gyógyítja őket ) Az önhibás túltápláltságra gondolok, amit nyilván a civilizáció hoz magával a jóléti - vagy afelé törekvő - fogyasztói társadalmakban. Az evés-ivás alapszükséglet, a létfenntartás ősi ösztöne, mindamellett persze öröm is, méghozzá szintén eredendő, a csecsemőkorig visszavezethető orális alapöröm. És itt kezdődik a gond, hogyha valakit nem olyan anyagcserével áldott meg a természet, ami hipp-hopp energiává alakítja a kaját. Mert miért eszünk. A működésért, és azért, hogy odébb tudjuk rakni a világot, tehát a meló miatt. Járkál a világban néhány milliárd ilyen kis erőmű, és megeszik ezt-azt a cél érdekében. Persze hallottam olyat is, hogy a környezetszennyezés a ludas, hogy a vizekben felszaporodott az ösztrogén, ami a szervezetbe kerül, nőébe férfiébe egyaránt, és persze állatéba is, de azok nem híznak tőle, talán mert emberi hormonról lévén szó, rájuk nem hat. Tehát az egyik feltételezhető tettes meg is van, nemcsak a párnákért felelős, hanem a férfinem elnőiesedéséért is, a megcsappant nemzőképességről már nem is szólva. A másik tettes meg a civilizáció. Könnyű élelmiszerhez jutni. Ma már a vadászat úri passzió, régen meg.... nem is mondom mennyit kellett gürcölni egy kis vadért, meg a kenyérért. Most csak bemegyek a hipermarketbe, és rámborul több tonna élelmiszer, ráadásul mennyi féle-fajta. Semmi üldözés kilométereken át, semmi görnyedés a kévekötéssel. Csak csoszogok a bazinagy kocsimmal, és milyen ciki amikor két pohár kefír, pár zöldség árválkodik benne. Nagyobb család esetében természetesen megszorzandó néhány fővel. Ekkora tömeg nyomása alatt nem sokan állnak meg gondolkodni, és ésszerű számításokat végezni. Idő sincs, és azalatt amit számolni lehet, az legfeljebb az ár. Pedig van egy egyszerű számítás, mégpedig, amit nem eszünk és veszünk meg, az nem hízlal és fizetni sem kell érte. Ez vonatkozik a nasikra, üdítőkre, ilyen-olyan nyalánkságokra, és a tömérdek nélkülözhető, de “ olyan finom és miért ne? amúgy is csak egy a falat” kategóriájú gyomorbavalóra. És itt jön az alma-téma is. Mit osszak négyfelé teszem azt négy gyerek közt? Egy almát (vannak jó nagy darabok) vagy egy táblacsokit. Ugyanis néha elegendő egyszerre egy alma negyede is ( jaj, akkora almák vannak, és a gyerek úgyis felnő!) csutkáig rágva, és nem félig megrágottan eldobva, de ezt én csak úgy gondolom. Ám ha így folytatom, sose érek az önfegyelemig.
|