2005 december 4.

Tegnap ellentétekről írtam, miért? Talán mert az egész élet csupa ellentét, ellentmondás. Most írjam azt, hogy ettől izgalmas és színes? Ettől érezni, hogy élünk? Nem, nincs kedvem. Néha belefáradok az ellentétek és ellentmondások megértésébe, és arra vágyom, bárcsak unalmasan egyértelmű lenne a világ. *** Aztán arra gondolok, hogy anyaként érezhetek-e elégedetlenséget. Micsoda dolog ez?! A világ tele van az anyasággal kapcsolatos szentimentális sztereotipiával. Néha úgy tűnik, mintha az anyaságról csak pozitívan illene beszélni, pedig tudjuk, hogy van más is. A másik az a negatív kép, hiszen vannak nagyon rossz anyák, elítélendő anyák. Nem szokás a kettő közötti állapotról írni. Akkor hallgat az ember. Az anya és a gyerek viszony középútja pedig éppen olyan, mint a hullámvasút, vagy mérleghinta (már megint egy hinta). A fent és a lent között mi van? Abból van több. Nem a csúcspontból vagy a mélypontból. Felnevel az ember valakit - és jó anyának tudja magát, mert az - és egyszer csak ott áll vele szemben egy felnőtt férfi, a fia, és azt veszi észre, hogy a felnőttdolgokban alig vannak közös hullámhosszon. Előbb tágra nyílt szemmel bámul, mint Rozi a moziban, ha érzékeny hangulatban van még sírdogál is, néha dühös és csapkod, és azt kérdi magában, meg nem magában, hogy vajon miért nem elég a szó? Miért nem elég a példamutatás? Miért kell drasztikusan fellépni abszolút normális és egyszerű dolgokkal kapcsolatban? Tépelődik, hogy anyaként jelentsen-e csődöt, vagy a fiával van valami gond? Aztán rájön, hogy egyik sem. Egyszerűen c'est la vie. Mindenki egyéniség, amit el kell fogadni ( vagy nem ). (Leküldtem egy korty ciprusi pálinkát - hú, nagyon jó! és kezdem értékelni a problémamegoldás eme kellemes ám cseppet sem veszélytelen módját. )