Ferzan Özpetek, az Olaszországban élő török rendező neve szerencsére ma már nem hangzik idegenül az igényes film kedvelői számára.

Jómagam két filmjét láttam, és rajongójává váltam.

Most A szemközti ablak című filmjéről szeretnék elmondani egy-két gondolatot.
Hálás vagyok Luna barátnőmnek,mert vette a fáradtságot, hogy telefonáljon, és felhívja a figyelmemet erre az alkotásra.

Hogy mi ragadott meg a filmben? Nem mondhatom, hogy a történetfűzés nagyszerűsége, mert azt utólag lehet értékelni; amikor néztem, akkor eszembe sem jutott, mert vitt magával, mint egy csendes folyó.
Ami megragadott, az a finom meglepetések sorozata volt. Az alakok és jellemük csodás kontrasztja. Az operatőri munka érzékenységét nem is említeném külön, ha nem lett volna olyan kiváló a maga eszköztelenségével, ahogy hátára vette ezt a nagyon humánus történetet, az észrevétlenségük ellenére kiemelkedő emberek életének epizódjait és nagy drámáit. Megragadott, ahogy összemosta a jelent a múlttal és a sejthető jövővel.

Ami a fiatal házaspárral Filippoval, Giovannával és a körülöttük élőkkel megtörtént, bárkivel megeshetett volna, bár a végkifejlet nem biztos, hogy ilyen fordulatokkal következett volna be.
Bárki találkozhatna az utcán emlékezetét vesztett idős emberrel, aki semmire sem emlékszik a Simone néven, és a sütemények sütésének fortélyain kívül. De talán bárki más nem venné úgy pártfogásába, mint Filippo, a fiatal férj, és nem oldódna fel törődő és bensőséges barátságban, mint Giovanna.

A titokzatos öregember nélkül a szereplők talán sohasem tudták volna mélybe rejtett érzéseiket és reményeiket kimondani és megélni.Talán sohasem fogalmazódott volna meg bennük a hogyan tovább tiszta és felelősségteljes útja.

A szépségen kívül a pátoszmentes katarzis Ferzan Özpetek ajándéka a néző számára.