|
Hűtlen
 Edda Művek 
Ment a hûtlen nehéz fejjel,
Visszamenne, de õ már nem kell,
Érzi hálátlan lett sorsa,
Keserû könnye arcát mossa.
Arra gondol, õt ki szerette,
Ha szerette, el miért engedte,
Vissza nem jön többé soha,
Bárcsak békén hagyták volna.
Minden hajnal övé marad,
Látja szállni a madarakat,
Hosszú-hosszú ideje már,
Nem számolja a napokat már.
De amíg él, el nem felejti,
Hogy a múltat ki nem tépheti szívébõl.
De amíg él, el nem felejti,
Hogy a múltat ki nem tépheti szívébõl.
Megállt egyszer, visszanézett,
Nézte-nézte a messzeséget,
Sárga lámpák jelzik útját,
Otthon hagyta minden múltját.
Ment a hûtlen nehéz fejjel,
Tudja jól, hogy õ már nem kell,
Ég veletek, mást nem mondott,
Szeme túlragyogott minden csillagot.
Minden hajnal övé marad,
Látja szállni a madarakat,
Hosszú-hosszú ideje már,
Nem számolja a napokat már.
De amíg él, el nem felejti,
Hogy a múltat ki nem tépheti szívébõl.
De amíg él, el nem felejti,
Hogy a múltat ki nem tépheti szívébõl.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Verseim
