|
Lennék, mi senkinek se kell már
 Feledve: felleget rajzolva
a táj felett,
az ujjam gyöngyházfényü tollat
vezetgetett
Lennék, mi senkinek se kell már
- ó, mint a jég -,
nem tudva arról, ami elszáll
s mi jönne még,
feledve, szívem hogy repedt szét,
majd összeforrt,
feledve fürtjeimnek selymét,
sok drága szót.
Feledve türkizdíszü ékem:
karperecem,
mit vékony szár viselt - törékeny
leánykezem...
Feledve: felleget rajzolva
a táj felett,
az ujjam gyöngyházfényü tollat
vezetgetett,
s azt is, hogy lendült karcsu lábam
sövényen át,
feledve, hogy súrolta árnyam
az út porát.
Feledve, hogy lángolt a mennybolt,
s nagy csendeket...
- Mily pajkos voltam, mily vihardúlt
s a verseket!
Szétkergeti minden csodámat
a kacagás.
Rózsás volt orcám - holtra sápaszt
a bú, a láz.
S nem nyílnak fel többé - hiába -
- ó, jaj nekem! -
sem alkonyatra, sem a tájra,
más szemre sem.
szemhéjaim a földi rögre.
- Virágra sem!
Világ, isten hozzád örökre,
örökösen!
S ugyanúgy olvadnak a holdak
s a tél hava,
ha messze tûnt ifjúkoromnak
varázslata.
Feodoszija, 1913.
Baka István fordítása
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Verseim
