Amikor először megláttam a verseit, amik leggyakrabban cím nélkül kerültek elém, azt hittem, hogy a lelkem tükörképét látom. Morgolt versei saját érzelmeimet tárták elém. Olyan, mint amikor én valamit nem tudok szavakba önteni, és ő megteszi helyettem. Aki olvasta a verseimet, és itt most elolvassa morgolt verseit, azt hiszem, megérti miért éreztem ezt. Boldog voltam, amikor beleegyezett, hogy a verseit bemutassam. ****** Elhal mögöttem a hullámverés helyébe költözik a csend. minden, ami múlt volt a szívben elhalványul odabent. hallgatom a néma világot eljátszom újra a történetem és mielőtt kigyúlnak a színpadon a fények talán megtudom hol tévedtem el. a nézőtér sötéten ásít felmegy lassan a függöny a színpadon az árnyak táncba kezdenek s mosolyognak egyetlen nézőjükön. forog alattunk egy sosem volt világ lépést tartunk a könyv szerint nem nézünk hátra mert tudjuk nem szabad hibáznunk megint. de visszahívnak a hullámok, és mindig csábítanak az álmok a csend helyébe tenger költözik s én megint a parton állok keresem a mesét a láthatár mögött pedig elbúcsúztak már a kék hegyek, mosolyogva biccentek, ahogyan tanultam egykor, megfordulok, és megint útra kelek.   *******   széttépsz és megkötözöl mint egy elveszett bolondot nincs mögöttem a dal elhagytam minden gondot. elindultam az éjben keresni téged a fényben elmúlatni a holdakat elveszteni a mondatokat. s most elhagytak végleg a hangok érezni kellene a déli harangot a napsütésben daloló madarakat múló hangodból mára semmi sem maradt. elvesztettem a színeket s veled vesztett rímeket neked éltem, hát fogadd el hogy egy részem veled múlik el. elnémultan, megvakultan, csöndben, és nyugalomban, hitehagyottan várom a csodát de az már csak benned él tovább.   *******   Vajon szól-e még benned a dal, ha hallgatod, Vajon mondja-e még hogy csönded vagyok, Vajon megremeg-e szíved, ha eszedbe jutok, És elmesélsz-e valakinek, ha már nem vagyok? Hallgatsz-e úgy, mint akkor engem, S én téged abban a rengetegben, Ahol eltévedtünk egy pillanatra, S újra lettünk minden mozdulatra. Ha volt ami a legjobb volt nekem Az te voltál, s hogy ott voltál velem De nem tudok búcsúzni és nem is akarok Vajon elmesélsz-e majd, ha már nem vagyok?   ******   Megint esik…     Nyomot hagy a víz az ablakon Mint fáradt könny a fáradt arcokon Mindenütt keresem, kutatom S nem találom elveszett mosolyom. A hegyek felől jön a sötétlő szürkeség Mintha ezt a színt a farkasok üvöltenék S bár tudom, hogy ez csak egy tavaszi eső Lelkemben ilyenkor rágni kezd az idő. Elmúlott, elhagyott gondolatok Érzések, szerelmek, zűrzavarok Látomások megfagyott álmokon Lidérccé változott tűzszínű vágyakon. Mind itt vannak velem, mellettem S kísérik kéretlen kéretlen életem Én végigsimítom őket, s hagyom Hogy könny mossa arcom, s az eső ablakom. *******   Miért kívánsz nekem jó utat, kicsi nyár? Elfordulsz hogy ne lássam ami vár, S amikor hó borítja el az árnyakat Hiába keresem szemérmes vágyadat, Az éjben a napsugár utat nem talál De a sötétben ott rejtőzik a fény talán, S te széttört álomkristályokon térdepelsz, Mint csillagok lebbenő emlékein S kérdéseimre némán megfelelsz: Halkuló színek vagyunk a múlt képein.     ******* miért nem látod ha mást okolva meg nem bocsátod a bélyeget, mit homlokomra sütve hordozok előtted, kit remegve félek és gyűlölök már testem a tökéletes jelre vár hát ne félj tőlem, hisz nem látod féktelen szívemre égett viharos bélyegem melyet kezed hordozott s életemben mindig sötét vihart okozott s én megismertelek téged s a bélyeg azóta éget belülről és félek attól hogy te szíved félted, s mindketten jelet várunk de jelet csak egymásnak rajzolhatunk s te félsz, én félek, te nem bocsátasz meg nekem s én nem felejtem szégyenem nincs bocsánat, nincs megbánás örökké marad a jelre várás s így lassan minden elsötétül, és idegenként múlunk el végül. ********  Morgolt verseinek lelőhelye