Amikor ezt a Csajkovszkij zenét hallom, mindig egy vízióm támad. Mint általában a klasszikus zenéktől. Ezek a zenék képekben jelennek meg előttem.
Talán éppen ezek a látomások a legbiztosabb fokmérők a számomra. Ha társul a zenéhez kép, akkor jó a zene, ha nem társul hozzá, akkor nem jó.
Tehát ez a zongoraverseny mindig ugyanazt a képet hozza elém.
(Talán a zene keltette benyomásokat és érzéseket a legnehezebb megfogalmazni. Miért? A belső látás miatt. Hiszen egy képet, egy szobrot más is lát. A vizuális művészet másfajta látásmódot kíván. Azt könnyebb megfogalmazni, amit te is látsz meg én is látok, legfeljebb az izlésünk különbözik.)

Tehát ez a zongoraverseny egy hangversenytermet idéz elém. Egy sötétségbe burkolózó hatalmas termet, amelynek homályában  sejtelmesen  csillannak az ékszerek apró szikrái, drága parfümillat leng az elfojtott lélegzetektől remegő levegőben. Minden kontúrral árnyékolt szem a színpadra szegeződik.
A színpadon egyetlen zongora áll. Sötét,hatalmas testének lakkján meg sem botlik a reflektorfény. Elefántcsont és ében billentyűin tíz érzékeny ujj táncol, és az engedelmes óriás ontja a magából a hangokat. Sóhajtó pianókat és dübörgő fortisszimókat.
A zongorista egy fiatal, sápadt, szőke fiatalember. Arca körül repkednek a fürtök. Néhány hajszál verejtékes homlokára tapad. Összeszorított szájjal uralja a billentyűket, mint egy zsarnok a rabszolgát.
Elsüllyed a zenekar, és alaktalan a karmester. Nincs más, csak ő és a zongora. Ahogy a vezérgályát hordozza a folyó, a vonósok, a fúvósok követik hullámaikkal.
Fentről zuhog a fény. Feldübörög a taps, az elragadtatott dobogás, virágcsokrok hullanak a sápadt fiatalember lába elé. Arcán halvány rózsa gyúl, és az egyik páholy felé tekint.
A bársonyfüggöny rejtekén egy asszony mögött csukódik halkan a páholy ajtaja.