Sárga épület, a falu templomának szomszédságában, előtte egy artézi-kúttal, aminek vasízű vize éjjel-nappal csobogott és szép zöld moha borította belül a kútkávát. Sokszor hasaltunk a kút szélén markunkat a vízsugár alá tartva.Az épületben volt az iskolaigazgató és a tanítónő szolgálati lakása. Az igazgatót Géza bácsinak hívták, most visszagondolva, nagyon szép ember volt. A tanítónőről, Ilikéről már nem mondhatnám ugyanezt, de ez egyáltalán nem volt ekkor lényeges.
Az épület középső részében volt a két osztályterem. Bizony, mindössze kettő volt. Olajjal felkent padlóval, fapadokkal, katedrával, fekete, három lábon álló táblával és vaskályhával, amit a pedellus fűtött télen. Egy teremben két osztály volt. Egyik az egyik, másik a másik padsorban ült. Ili néni tanította az elsős nebulókat és a harmadikosokat, Géza bácsi a második és negyedik osztályt. Hogyan lehetett így tanítani, vagy tanulni? Egészen más technikát kívánt, mint manapság. Amíg az egyik osztálynak hangos órát tartottak, addig a másiknak csendes foglakozással kötötték le az idejét, egy Cerberusként figyelő vigyázóval a táblánál, aki irgalmatlan szigorral véste a táblára a rendetlenkedőket, vagy akár a pisszenni merészelőket.
Ó, bűvereje volt annak a hatalomnak. Vigyázónak vagy hetesnek lenni igazi státuszt jelentett, kivételes és bizalmi helyzetet. A hetes a maiakhoz hasonlóan a tanító segédje volt az óra előkészítésében, a mértaneszközök, térképek kikészítésével, táblatörléssel, krétafeltöltéssel, spongya nedvesítéssel. De emellett volt egy másik feladata is. Ez pedig az, hogy reggel az első óra megkezdése előtt végigjárta az osztályának megfelelő padsort minden gyereknél megállva és a következő litániát sorolva: "Körmöt, nyakat, cipőt, fület, uzsonnát, zsebkendőt, ceruzát, tolltörlőt, ecsettörlőt." A lényeget biztosan nem hagytam ki, de lehetett ez hosszabb is. Ilyen módon a hetes végigellenőrzött mindenkit, elég tiszta-e, nem fog szipogni, és nem esik ki a padból az éhségtől, továbbá megvan-e mindene a zavartalan munkához. Ha valakinél valami hibázott, felírta és jelentette, s már repült is a beírás a szülőnek. Szigor volt a megfelelő emberi mértékkel.
A ruhánkat még kötény takarta fekete klottból, ráhímezve az ABC, a könyökünket karmantyú védte a pecsétektől és foltoktól. Tollszár és tintásüveg, itatóspapír volt a felszerelésünkben, és minden reggel Apukám faragta bicskával hegyesre a ceruzáimat.
Télen tornaterem híján a padok közt és a padokon tornáztunk, amit lehetett.
Igazi romantika volt, amit ma már csak filmeken lát az ember.
Ám a leglényegesebb mégis az volt, hogy zavartalanul megtanultunk olvasni, írni és számolni, énekeltünk és mozogtunk, kapáltunk, kézimunkáztunk, vasat, rongyot és papírt gyűjtöttünk, kirándultunk. Mindenki otthon ebédelt, nem volt napközi, visszamehettünk szakkörre, hittanra.....

Hittan. A plébános járt ki az iskolába hitoktatásra, amit nagyon élveztünk, bár Józsi plébános nem volt éppen egy gyerekszívnek kedves ember. Unalmas és rideg, de amiről beszélt az érdekes volt, ha a gyerekfantázia meg tudta jeleníteni. Csak a magolnivalókat nem szerettem. Hittan óra előtt az iskola előtti széles füves árkot használtuk játszásra, hogy keresztben átrohangáltunk rajta, és egy fogónak el kellett kapnia valakit, közben nem tudom miért, de azt ordítottuk: iliga-biliga. Ez biztosan valami varázsige lehetett. Hittan óra előtt - kicsit paradox.
Aztán számomra egyszercsak elmaradt a hittanóra, akkor nem értettem miért, csak fájt a szívem, hogy nem voltam szép ruhába öltözött, mirtuszos elsőáldozó.
Jóval később, felnőtt fejjel a magam módján tisztáztam ezt Istennel. Nem haragudott érte - szerinte nem volt semmi jelentősége és egyáltalán nem maradtam le semmiről.