Főldiekkel játszó Égi tűnemény,
Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának A boldogtalan,
S mint védangyalának, Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak! Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem Örömimnek még:
Lilla szívét kértem; S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom Téli búra vált;
Régi jó világom Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem.
Karja közt a búkat Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe Vólt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt, A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Verseim
Csak maradj magadnak! Bíztatóm valál; 
