február tizenkettő
2007.02.11. 17:20
Nem olyan régen még vers született azon a napon, amin te is születtél. Nem olyan rég még olyan érzelmek voltak bennem, amik más formában nem fejeződhettek ki. Azt mondta egy gondolkodó elme, hogy az igazi szeretethez kevés a megbocsátás, az igazi szeretet megtanul felejteni. Milyen furcsa megállapítás ez. Aki ezt vallja, a dolgot vajon melyik oldaláról nézi. Mások bölcsessége... ugyan. Ha csak annyi lett volna, hogy tisztára törölted a táblát, hogy ne zavarjanak a kusza vonalak... De nemcsak erről szólt. Mitől igazi a szeretet? Megbocsájtástól? Felejtéstől? Elfelejteni érdektelen dolgokat lehet. Mindig érthetetlen volt számomra, miért értékesebb a feledékeny, azaz a rosszat semmissé tevő. Talán, mert ez a kényelmes. Az emlékezet kényelmetlen. Nem szégyellem és nem is bánom, hogy emlékezem. Ezért értéktelenebb volnék vagy hamis? Nem bánom, hogy nem felejtek. Hiszen felejteni csak az érdektelen dolgokat lehet. De nem miattad volt értékes az a fejezet. Miattam. Ahogy a Föld gyomrában a szénatomok áttetsző kristállyá is alakulhatnak a közönséges tűzrevaló helyett. A súrlódások, az ütések, a metszések egyre fényesebbé és értékesebbé teszik... A gyémánt soha nem felejti el gyémánt voltát.
A tábla le lett törölve. Azóta talán új ábrák, új kusza vonalak töltik be, vagy mértani egyenes vonalak. Valamikor úgy hittem közös szerkezetünk van. Közös szénatomjainkat más nyomás edzi... Talán gyémánt, talán közönséges tűzrevaló...
|