Ideje:: 08-30-2004 @ 04:26 pm Milyen furcsa. Ahogy életem folyik, s ahogy távolodnak történések, ahogy emlékké lesznek a tegnap zaklatott eseményei... minden megváltozik. Körülöttem... most már azt várom, hogy bennem is változzanak a dolgok. Meg kell ölnöm azt a lányt.... azt a naiv, buta lányt. De hogyan tehetném? Vegyem le róla a napfény-szemüveget, amin keresztül ragyogónak látott mindent? Törjem össze? Vagy szaggassam le a ruháit és kényszerítsem bele szürke rongyokba, hogy olyannak látszódjék, mint ami megilleti? Talán akkor tudomásul veszi, hogy kicsoda. Vegyem el tőle a csillogó ékszereket, a hit és a bizalom cicomáit, hogy jól jegyezze meg, ezek mind ostoba hívságok. Nem tudom elpusztítani, megteszi helyettem más. A szívem összeaszalódott, mint a mazsola, tele van gyűrődéssel. Lézengek, nem találom a helyemet... meg kell találnom a helyemet, amiben Ő már nincs benne. Annyiszor szembesültem már a közönnyel, azzal a hideg zuhannyal, ami az érzéseket egy pillanat alatt lehűtheti, s hogy már meg sem vagyok lepődve, ez a legborzasztóbb. Hogyan válik a szeretet gyűlöletté, váddá, közönnyé... micsoda banális folyamat. Tele van az élet hazugságokkal és hétköznapokkal, és ha belecsempészhetsz pár pillanat ünnepet, hamar bebizonyosodik róla, hogy az is csak álca volt. A hétköznapok álruhája. Még mindig félek a szürkeségtől, a közönytől... és nem tudom már, hogy le tudom-e győzni. Csalódott vagyok... ami megint nem meglepő, és ráadásul magamnak köszönhetem. Nem tudom, miért hittem, hogy egyedi és érdekes, vagy értékes vagyok... micsoda pökhendiség. Egy sarokba dobott kedvenc játék-baba önérzete. Már nem várok semmit. Vagy mégis? Csurognak a napok... és lassan vége lesz.... Már haldoklik a lány... lassan megadja magát. Meg fogom siratni.... Legalább én...