Korszakalkotó felfedezésem egyáltalán nem újkeletű, de úgy tűnik, hogy mindig újra ki kell találnom.

Pedig akkor, amikor leszoktam a dohányzásról, csak annyit kellett tennem, hogy az agyamban meggyújtsam a kislámpát. Először megkérdeztem, hogy tulajdonképpen miért is dohányzom? Mert szeretem? Dehogy!!!! Szokásból. Szépen végigpergettem pro és kontra, és rájöttem, hogy a cigi nekem árt. Fáj a fejem tőle, keserű a szám.... továbbmenve garantált érszűkület, infarktus.... emelkedő cigi árak.... hány dobozból jön ki egy könyv?? Most már sokból, az igaz... akkoriban még nem.
Aztán otthon nem is dohányzom, csak a munkahelyen. Munkahelyi ártalom. Letettem a cigit. Néha eszembe jutott, de nem gyújtottam rá többet. Ma már nem hiányzik, és eszembe sem jut.

Ez volt az ábra a fogyókúrával is. Amikor letettem magam az íróasztal mögé, alattomosan kúsztak rám a kilók. Persze nemcsak ez volt az ok, hanem az is, hogy az ülő életmóddal még mindig olyan volt a család örökölt étkezési szokása, mint 200 évvel azelőtt, amikor még fizikai meló volt az élet. Nem beszélve a boltok sűrűsödő árutömegéről. Amikor utáltam magamra nézni, akkor megint bekapcsolt a kislámpa. Hogy is van ez?
Éhen biztos nem halok akkor sem, ha nem szokásból eszem, hanem NAGYON éhségből. Minek is van a kistányér? Persze, hogy azért, többnek látsszon rajta az egy kanál étel. Tiszta pszichológia. Szóval, akkor is segített, hogy megbeszéltem magammal, hogy a túlsúly árt nekem (is). Megint siker koronázta agyam jobbik felének következetes munkáját.

Most megint helyzet van. Megint fel kellett kapcsolnom a kislámpát, bár a lámpa nélkül is láttam magam. Megint van valami, ami árt nekem, méghozzá sokat. Ez pedig a kesergés, meg ilyen kozmetikailag abszolút előnytelen mimikát eredményező cselekedetek, mint a sírás... stb. Ha pedig árt, akkor le kell szokni róla.

Igaz, ez nem a spanyolviasz volt... de nekem néha kimennek a fejemből a kézenfekvő megoldások.

... azért még beválhat így is.