|
a végzetes tisztaságról
2007.05.01. 20:12
Vannak végzetesen tiszta emberek. Nem szándékosan azok.
Megszületnek mint akárki más. Az újszülött egyenlő eséllyel bújik ki az anyaméhből. Ha a genetika elhanyagolható tényét most nem vesszük figyelembe, lehet belőle bármi, bárki.
A tiszta embernek azonban valamiféle erőtere alakul ki az élete folyamán, egy láthatatlan köpeny, aura, glória, hogy a régi és az új izlésnek megfelelő módon jelezzem, körülbelül mire gondolok.
Az ember azt hinné romantikus hevületében, hogy a tiszta ember vonzó. Olyan, akinek a közelléte, a személye tisztítólag hat arra is, aki a bizalmát, szeretetét birtokolja, és erre mit látok unos-untalan? "Tisztáim" sokszor szomorúak, megbántottak, meggyötörtek, kiszolgáltatottak, elhagyottak, magányosak.
Nem értem én ezt. Vagy mégis?
Az az erőtér létezik valóban fizikailag? Lepattan róla a másik, zavarosabb erőtér? Valami taszítás lép fel előbb-utóbb?
Belebotlottam egy Mark Twain gondolatba, miszerint : Légy jó, és magányos leszel.
De mit tehet a végzetesen tiszta ember, ha nem akar magányos lenni. Ha egyszerű kis emberi vágyakkal szeretne élni. Mit tehet? A végzetesen tiszta nem képes magát bepiszkítani. Mert az a végzete, hogy tiszta legyen.
Mi történik, ha egy másik tiszta közelít? Mi lesz a két erőtérrel? Erősítik vagy kioltják egymást? Vagy saját fényüktől észre sem veszik egymást?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Verseim
