István, a király
Nyitány - Megnéztem az István, a király jubileumi előadását.
Most, augusztus 20-án kivételesen nem a klasszikusnak számító Király-dombi Koltay Gábor-féle filmet vettem elő immár tradicionális mozdulattal, hanem a hosszú hónapok óta lázban tartó Társulatos, botrányos, izgulósan drukkolós, indulatokat kavarós Papp László Sport Arénás változatot.
Felvettem videóra, hogy alaposan végigcsócsálhassam, ahányszor jólesik. Hogy a rámzúduló első benyomás - ami ugyan alapvető szokott lenni, és általában nem sokat változik bennem - ne tegyen túlzottan elfogulttá, vagy a Társulatos időkben gerjedt indulataim se befolyásoljanak túlzottan.
Nagy várakozással néztem elé. Befészkeltem magam, nem volt popcorn meg ilyesmi, de lélekben ráhangolódtam.
Nagyra értékelem a Szörényi-Bródy alkotást. Nagyon jelentékeny és komoly műnek tartom. Bízom benne, hogy minden jelenkori undormányos sallang lefoszlik majd róla idővel, amit az üzlet meg az érdekek és főleg a médiák most még rámaszatolnak, és akkor már nem lesz más, mint a színtiszta Mű.
A nyitánya bármelyik nemrock operában is megállná a helyét. Zenekari hangzásában kezdetben nincs semmi rock-os, csak jóval később jajdul bele egy elektromos gitár, majd követi a többi. A nyitány nemcsak kiváló, de jó hosszú is.
Egy olyan színpadon, ahol nincs függöny nem kis rendezői bravúrt igényel ezt a hatalmas időt kitölteni mégpedig úgy, hogy felajzza a nézői képzeletet, feltöltse a közönséget, és feszülten várja a cselekmény kezdetét. Ellenkező esetben ugyanis marad a hervasztóan üres színpad. Hát persze, hogy nem a kettes verzió volt a nyerő változat.
A díszletek közé beszaladt a civilruhás Társulat, a kedves és szeretett, tehetséges fiatalok serege, futkároztak, bámulásztak nagy csodálkozó szemekkel a díszletek között, virgoncan, jókedvvel. Olyan felhőtlen volt a kép - és jó sokáig tartott - hogy elgondolkodtam rajta, vajon ezek a vidám fiatalok tudják-e egyáltalán, micsoda vésszel-vérrel terhes történetet fognak itt megjeleníteni? Nyilván ez a számomra gondolatébresztő kontraszt szándékos volt a rendező tervében. Hogyan lényegülnek át boldog ovisokból sorsformáló alakokká. Ez a gondolat még az enyhe J.C.S.T.-bukét is elnyomta a számban, illetve a tudatomban, hiszen nem hippik jöttek busszal a sivatagba a romok közé, hanem szép, egészséges, divatos mai fiatalok,csak úgy gyalogosan a Margitsziget-Városligetre hasonlító díszletek közé. Made in Hungary. Tehát az ötlet mégiscsak egyéni ötletnek tűnhetett.
Egy kicsit azonban megzavart mindjárt a nyitánynál a jelmezek halmazát hozó, kavargó ősmagyar tömeg. Persze, értem, kellett a dinamizmus, a színpadkép, meg kellett oldani az átmenetet az évezredek között. Volt sok-sok kavargás, jelmezválogatás, végül elkezdődött a cselekmény.
Előre bocsátom, nem olvastam még az eredeti Boldizsár Miklós darabot, az Ezredfordulót, de eltökélt szándékomban áll.
Észrevettem néhány más, vagy kiegészített vonást az előadásban.
Volt, ami tetszett. Pl. az esküvői jelenet mindjárt az elején, még látni engedte - véleményem szerint - Géza alakját, aki később is felbukkant egy érdekes látomásban.
Persze szeretném a szereplőket jellemezni -szinte viszket az ujjam bele, de csak azon a szubjektív alapon, hogy milyen érzést keltettek bennem. Persze, a velük kapcsolatos érzéseim valószínűleg a darab rendezői koncepciójának is voltak köszönhetőek, mert hiszen egy színész azt játssza el - főleg a kezdő - amit a rendező kíván tőle. Ők még olyan zsengék, némelyikük rutinossága ellenére is, hogy nem engedhetik meg maguknak az egyéni improvizációkat.
Folyt.köv.
|